A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

A Móricz Pál Centenáris Emlékülés anyagából - Molnár József: Móricz Pál és Hajdúnánás

Molnár József Móricz Pál és Hajdúnánás Huszonegy éves debreceni kezdő újságíró volt, s máris valami fájdalmas nosztalgiával emlékezett vissza „múlt"-jára szilveszteresti hangulatban: „A Kálmán gyerek húzza és én - elmerengve hallgatom a hegedűdalt. A varázshangok kicsalják szívemből ama boldog, ama gondtalan percek emlékét, melyek ledér diákkoromból származnak. - Szemeim könnyektől lesznek nedvesek . . . Visszavágyom ama bohó korba, mely oly hamar elröppent, mint a könynyű szárnyú pille a rét egyik hímes, színes virágáról. . . Boldog is voltam én akkor, az életnek csak virágos oldalait ismertem én akkor, de most már kénytelen vagyok reálépni ama göröngyös ösvényre, melynek két oldalát tövisek szegélyezik." (Sylvester esti monológ. Debrecen, 1891. XII. 31.) Ez a visszavágyakozás, a múlt felidézése és elsiratása ihletője lesz egész írói munkásságának. Lassan tudatosodik benne a „siratnivaló" szépség: sok csalódás, keserves anyagi gondok, lemondás és önmagát kereső álmodozás közben, s az újságírói munka robotjában a szülőváros és népe lesz leggyakoribb témája. A nála 9 évvel idősebb jóbaráttal, Zoltai Lajossal gyakran megfordul Nánáson s az ő biztatására nemcsak témaként kezeli a szülőföldből áradó ihlető erőt, hanem embereket faggat, családi iratokat böngész és a városi levéltárban kutat népe múltjára figyelve. Otthon megpihen, megnyugszik háborgó lelke, elfelejti a csalódásokat, sérelmeket s felfedezi a táj, a város és az emberek életének szépségét. Már nem lehet visszafordulni, nem lehet a szülőföldön foglalkozást keresni, hova honvágyas örömök vonzzák s „atyja ura" és a család szóban és levélben bátorítja a terhek elviselésére. A szülőföld, a szülői ház hitet önt lelkébe s mint Ady Endre nyílt levélben válaszol a hazaiaknak: „ha már minden elhagyott, csüggedésünkben belopja szívünkbe a reményt, mesét mond a szerte foszlott boldogító álmodozások helyett" atyja levele. Lelkében zeng a szeretet szava: „Édes fiam, ha netalán csalódnál vagy munkakedved csökkenne, gyere haza. Mindenkor tárt karokkal vár s fogad öreg apád. Jöjj haza! Pihend ki magad, megszabadulsz ábrándjaidtól! . . ." (Atyám uram levele Debrecen, 1897. VII. 5.) De az „ábránd", az írói hivatás most már mindennél fontosabb s csak emlékezetét felfrissíteni, szeretete melegét éreztetni jár haza: „Ha néhanap haza tekinthetek az én fehérremeszelt házsoros hajdúközségembe, hol születtem, hol atyámfiai élnek, melynek földjében magam is utoljára pihenni vágyok, ilyenkor mintha mindig csak virágos mezőn járnék. Virágok helyett kedves arcok mosolyognak felém . . ." (A boglyakemence mellől) A drága jó nagyatyus elköltözése (1904) s édesapja halála (1905) után valóságosan csak az emlékeknek él. Már nincs meg a régi otthon, valójában már csak a rokonok vendége lehet, felfakad a rezignált sóhaj, s lírai hang csendül 573