A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Irodalomtörténet - Horkay László: Palocsay kuruc generális versei

természetesen a szereplők megfelelő helyettesítésével, hogy aztán utána bekövetkezzék a fordulat: Palocsay megszokott stílusa következik megspékelve még egy kis malacsággal. Amit itten átvesz, az bizony kirí a saját ízetlen előadásából. De ha nem Palocsay, akkor ki lehetett a négy versnek a szerzője? Természetesen az ember először is Palocsay környezetében néz körül. Talál is ott egy nőírót. Thaly az Adalékok II. 277. oldalán közöl egy keserű hangú kis búcsúverset, melyet Vak Bottyán özvegye, Forgách Juliánná írt 1711-ben Palocsayhoz, mikor kettőjük között ideiglenesen meghidegült a jó viszony. Thaly „forró szerelemtől áthatott csinos versecskének" minősíti. Mindenesetre nem egyszerű fűzfapoéma. Az érzés ebben is több és jobb, mint a külső forma. Ritmusa ugyanis itt-ott megdöccen. De van mondanivalója, és választékos kifejezési módja is. Thaly azt is közli, hogy a Palocsay-levéltárban találta ezt a verset is „saját kézzel, fogalmazatképen" írva. Kár, hogy ez az írás nincs a Dériben őrzött kéziratok között. Ha itt volna, mindjárt kiderülne, hogy azonos-e írása a kérdéses négy versével. így legfeljebb gyaníthatjuk és kérdezhetjük, hogy nem Forgách Juliánna-e a kérdéses versek írója. A további kutatás esetleg tisztázni tudja ezt a kérdést. Szóljunk még néhány szót Palocsaynak latin nyelvű munkáiról is. Ezeknek jó része vallásos vonatkozású. Rendszerint distichonokba szedi tárgyát: a tíz parancsolatot, a Jézus hét szavát a kereszten, vagy pedig elmélkedik a világ hiábavalóságáról. Ilyen a „De Contemptu rerum Mundanorum" e refrénnel: Caetera sperno tarnen; úgy szintén a „De Vanitate Mundi" e refrénnel: Pulvis et umbra nisi. Magyar nyelven van egy imádsága is szűz Máriához, akinek méltatlan szolgájaként vallja magát. Van benne egy mondat, amely szokatlan és szemléletes gondolkodásmódjával érdeklődésre tarthat számot: „Az én képtelen égbekiáltó ocsmány vétkeim iszonyusági és irtóztatási izzasztadnak téged, de kérlek a te izzadásit (sic!) legyenek az én bűnös lelkemnek, és bűnre vágyódó gonosz indulatimnak szárasztó és gyógyító fördői". Nemcsak érdekes, de szép is ez a kép. S mutatja ez az imádság azt is, hogy nemcsak a reneszánsz emberében, de ebben a kemény kurucban is megfért egymás mellett békességben a legájtatosabb áhítat és a legteljesebb, néha szinte zabolátlan, szabad szájú életöröm. Palocsay nyelvi érdekességei közül itten csak egyet említek meg. Elég gyakori nála, hogy az egyes szám második személyű d birtokosrag helyett í-t használ, miként ezt az előbb említett idézet is mutatja. Ez a használat azonban világért se következetes. Éppen olyan szeszélyes ez is, mint általában ortográfiája. Ezzel végzem is Palocsay verseinek bemutatását. Teljességre itt természetesen nem törekedhettem. E bemutatás csupán a figyelmet kívánja felhívni a Palocsay-kérdésre és az ezzel kapcsolatos néhány problémára. Utat nyit ezzel a kérdés alaposabb megvizsgálására és megvitatására. 538