A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Művészettörténet, Iparművészet - Sápi Lajos: A Hortobágy műemlékei

Így a többször megejtett felsőbb vizsgálatok után 1830. június 28-án kelt jelentésükben a kiküldött szenátorok arról számolnak be, hogy egyetlen mederpillér sincs a kellő magasságig felfalazva, dacára annak, hogy a szerződés szerint a hídnak 1828-ban már el kellett volna készülnie. Még az 1831. szeptember 26-án megtartott tanácsülés határozatából is az tűnik ki, hogy a lassan haladó hídboltozatok elkészítésének elősegítésére Povolni Ferencet Egerbe küldték el a szükséges faragott kövek leszállításának megsürgetésére. Minden valószínűség szerint ez évben mind a kilenc ív beboltozást nyert, mert a következő évben már a híd felső pályaszintjének burkolásáról történt gondoskodás. Sajnos az egykori feljegyzésekből az tűnik ki, hogy az építkezés elhúzódása mellett annak szakszerűtlen kivitelezése miatt is többször volt vita a városi tanács és a kivitelező között. Ez érthető is, mert a hat évig tartó építés alatt bizonyára sokszor fordult elő, hogy az építő vállalkozó hosszú időn keresztül nem látogatta meg az építkezést és a munkát vezető pallér szakértelmére volt bízva a komoly szaktudást igénylő hídépítés. Sőt az építéshez használt kőanyag minősége sem volt mindig kifogástalan. De ezt a panaszt tapasztalhatjuk a híd felsőpálya burkolatának készítésénél is. A burkoláshoz használt kőanyag beszerzésére már 1832. április elején útnak indultak Tokajba a tanács megbízottai s mégis oly sok akadály gördült a kitermelése és leszállítása elé, hogy a híd csak 1833. augusztus végére készült el teljesen. Ezalatt a régi fahidat állandó javítgatással tartották fenn, míg végre 1833 szeptemberében lebontották és anyagát értékesítették. Készen állott az ország leghosszabb közúti kőhídia. melynek a folyó két partján épült ellenfalak közötti hossza 92,13 méter, míg a szárnyfalakkal mért teljes hossza 167,30 métert tesz ki. A legnagyobb magassága az átlagos mederfenéktől a karfal tetejéig 7,90 méter. A híd külső falsíkjai között mért szélessége 7,81, míg a felsőpálya szélessége a karfalak között 6,85 méter. Minden ívközben a csapadékvíz levezetésére kőből készült vízkifolyót építettek be a boltozat záróköve felett. A karfalak védelmére minden pillér felett egydarabból kifaragott háromnegyedgömb alakú kerékvető helyezkedik el a mellvédfalban, a kőburkolatú mederpillérek szélessége 1,92 méter, hossza 9,82 méter. Két pillér közötti boltozat fesztávolsága 8,53 méter. A kőburkolással készült mederpillérek, valamint a kőszegélyes segment íves boltozott nyílások a klasszicizmus nyugalmával illeszkednek be a puszta hangulatába. Visszatükröződik a XIX. század elején Debrecenben oly szépen kifejlődött építési forma jellemvonása a híd pusztai megjelenésén. A jó tömegű és kellemes vonalú létesítménynek egyedüli dísze a boltozatok felett végig futó falazott választópárkány. A puszta jellegének megfelelően vannak kialakítva a híd feljárói is öblösödő alaprajzi elrendezésükkel és széttárt karfalaikkal, melyek megkönnyítik a pásztoroknak a rajta átkelő ménesek és gulyák felhajtását. A híd Debrecen felé néző keleti végénél levő két árván álló falazott kapuoszlop már csak az emlékét őrzi az egykori hídvám szedésének. Eltűntek a régi időkre emlékeztető fasorompók, melyek a hidat elzárták a két oszlop között. Az 1846-ban megindított Tiszaszabályozás ha az eddig a kiöntések miatt nem használható nagy területeket biztosította is a rendes mezőgazdasági művelés céljára; ugyanakkor tízezer holdakra menő termőrészeket tett a továbbiakban használhatatlanokká, amit Debrecen már néhány év múlva a szabályozás megindulása után szomorúan tapasztalt. Az árterületek lecsapolásával a Hortobágy folyó eredetének víznyerő területe lényegében megszűnt, s csak a folyás közben beömlő kisebb erek, folyások vize táplálta, illetve biztosította az 516