A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)
Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában
tsak a' Nyakgerintze első tsuklóján viszi az egész terhet". 133 A Magyar Gazdasági Egyesület 1841-ben „külön jutalmat ajánl tétetni az ökör eddigi kínos járma helyett egy szelídített 's alkalmasb iga feltalálására". De néhány héttel később egy cikkíró kifejti, hogy a magyar ökör részére az összes ismert igák közül (fej-járom, lószerszámszerű kummet) a nyakjárom a legcélszerűbb. 134 A jármot néha már az istállóban szoktatják. Téli etetések közben néhány percre külön-külön a tinók nyakába teszik. Ez némileg megkönnyíti a befogást. De így is legalább két emberre van szükség, míg első alkalommal sikerül mindkét tinó nyakát bele tenni a járomba. Először mindkét tinót a tézslakarikához kötötték. Jobb oldalra került az ún. hajszás, bal oldalra az embertülső. A hajszás volt az erősebb, az embertülső a nyugtalanabb, szilajabb. Utána egyik ember a tézsla végénél fogva felemelte a jármot, kihúzta a járomszeget, ügyesen rátette a szilajabbik tinó nyakára, majd gyorsan beledugta a járomszeget. A másik ember ezalatt fogta, csitította, nyugtatta a tinót. Nehezebb volt a másik tinó nyakát szarvánál, kötelénél fogva belehúzni a már kevésbé mozgatható járomba. Közben mindig nevén szólították a tinót a következőképpen: „Körbe Betyár!" (Körbe, itt azt jelenti: „tedd be a nyakadat a járomba!") A járomszeg emlékezet óta vasból készült, de korábbról van adatunk somfából készült járomszegre is. Ha mindkét járomszeget sikerült bedugni, következik az egyik legfontosabb, legnagyobb szakértelmet igénylő feladat, a tinó tejének kikötése. A kötelet a tinó fejéről leoldották, majd olyan rövidre kötötték, hogy amikor a járom a tinó nyakán annak marjáig, az ún. járomfogóig felcsúszott, akkor a kötél kissé megfeszüljön. A szilajabb tinó fejét rövidebbre kötötték, a lustábbét hoszszabbra. A kikötés célja kettős volt: 1. hogy mohóságában a tinó nehogy megszakítsa magát, 2., hogy a járomfogón feltétlenül megakadjon a járom, fel ne csússzon a nyakába, mert ezzel a fajta járommal csak így tud a jószág erőt kifejteni. Az embertülső fejére még egy külön kötelet is kötöttek, amelyet egy ember - néha 12-14 éves gyerek - fogott, illetve ennél fogva vezette a tinót. Ezután még eléjük fogták a másik két tanult ökröt, majd egy ember - rendszerint maga a gazda - felült a szekérre, egy pedig a hatos fogat elé állt s vezette az ökröket. A szekéren ülő gazda a hosszú nyelű, ún. négyökör hajtó ostorral csergetett, szólt az első, majd a hátsó pár tanult ökörnek, majd nevükön nevezte a tanulókat is és a fogat elindult. A gazda közben ismételgette a hajtó és terelő szavakat, amelyeket lassan a tinók is megtanultak. „Nahát" = indulj!, ,,nee" = gyorsabban! Ha valamelyik tinó lemaradt, nevén szólították: „Bimbó ne!". „Hadájjík" = állj!. „Cselő" plusz az embertülső neve (Cselő Csákó) = csára fordulj (jobbra fordulj!). „Hopp-ide" plusz a hajszás neve (hopp ide Bimbó) = hajszra fordulj (balra fordulj!) 13 ' „Hóha te!" = lassabban, „hők te!" = hátra. Ennek a szónak képzett alakja is van: hőkölni = hátrálni. A terelő szavakat nyújtva, szinte énekelve ejtették s közben ostorral is irányították az ökröket. Jobbra fordulásnál (csára fordul) az embertülső, balra fordulásnál (hajszra fordul) a hajszásra legyint az ostorral. Gyorsabb lépésre ösztökélésnél a hátát, megállásnál, vagy hátramenésnél (hőkölésnél) az orrát ütötték. Az állatot szerető ember durván 133 Nagyváthy, 1791. 112. 134 M. G. 1841. júl. 1. 23.; 1841. júl. 18. 87-90. hasáb. 135 Tálasi szerint ez a Kiskunságban fordítva van: Tálasi, 1935. 35.; De az is lehetséges, hogy itt csupán elírásról van szó. Vö.: Nagy Czirok, 1959. 108. 414
