A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

mányozásban részesítették, mert tavaszra már legtöbbször tenyészéretté vált a bika, s jöttek érte a vevők. A jól fejlett kétéves bika súlyban kb. másfélszerese lett egykori tinó-üsző társainak, nem egyszer a 3-4 mázsát is elérne. Hatalmasra duzzadt erős „kormos" nyaka, „kialmásodott" a szeme (fekete szőr pamacs nőtt körülötte), 60 cm-re is megnőtt tövén fehér, végén fekete szarva. Fejére ekkor már nagyon erős kötelet - néha két kötelet - tettek, mert a közönséges marhakötelet elszakította. (A láncot nem szerették, mert az oxidálódó láncszemek megfestették a jószág szarva körül a szőrt és a bikánál a legkisebb szépséghibát is számba vették.) Az elszabadult bika viszont összetörte az ólban levő üszőket, teheneket, ezzel igen sok kárt okozhatott, de önmagát is megsérthette. Ezért is nehezen várták tavasszal a bika vevőket. Ha kihajtásig nem kelt el a bika, akkor dönteni kellett; megéri-e még egy esztendeig tartani? Van-e remény arra, hogy jövő tavasszal vevőre talál? Ha igen, akkor újra a bikacsapatba került, ha nem, akkor vágásra adták el (a fiatal, nagy súlyú bika így is jó pénzt ért). A harmadik év tartásmódjában semmi változás nem történt, de mivel a bika tovább nőtt, erősödött, még nehezebb volt vele bánni. Az eladott bikát a vásárlók még a kihajtás előtt elhajtották a saját falujukba s tavasztól már a csordákra, gulyákra került, ahol bebizonyíthatta nemzőképességét, s más jó tulajdonságát. Mielőtt azonban a falkára eresztették a bikát, szarvát „felgombozták", vagyis szarva hegyére rézből vagy vasból készült, gombban végződő csövet húztak. Ennek az a célja, hogy az egymással esetlegesen összeverekedő bikák kárt ne tehessenek társukban. De a szépen fényezett rézgömb dísze is volt a magyar bikának. A bikák ezután egész nyáron át a csordákon, gulyákon éltek. A kézből való folyatás szinte ismeretlen volt a faluban, ha kivételesen mégis előfordult, az csak a kihajtás előtti időben történhetett. A bikanevelés, mint láttuk, rendkívül intenzív tartásmódot, nagyobb szakértelmet s jól felszerelt istállót követelt. Ezért Kismarjában se volt általános. Évente alig 25-30 bikát neveltek fel, azt is többnyire csak a nagyobb gazdák. A sok abrak, takarmány, a kivételes gondozás miatt elég nagy befektetést igényelt s a sok hibalehetőség miatt igen nagy kockázattal járt. Ha sikerült, akkor két ökör árát is megérte, ha azonban valami ok miatt ki kellett selejtezni, jó, ha a ráfordított tartási költséget behozta. Sokan azonban már csak rátartiságból is foglalkoztak vele, mert a bikatartás rangot, tekintélyt jelentett a faluban (41. kép). Az előbbieknél sokkal általánosabb volt az értéknövelés másik formája, az ún. tinózás. A tinózás lényege abban áll, hogy saját nevelésű, vagy vásárolt 6-8 hónapos bikaborjúkat állítottak be, ezeket felnevelték, igába törték, és mint kész jármos ökröket jó pénzen eladták. A tinózás tehát szintén több mozzanatból tevődött össze. Egyik mozzanata maga a felnevelés. Lényeges eltérés a bika- és az üszőneveléstől, hogy itt nemcsak saját elletésű, hanem ennél még gyakrabban vásárolt borjúkat állítottak be. A jó kötésű bikaborjúkat már az első év őszén összepárolták. A párokat egymás mellé kötötték, nevet adtak nekik s ettől kezdve mindig párban foglalkoztak velük. Nevüket legtöbbször együtt emlegették, együtt hajtották őket itatni, együtt jártatták stb. A névadás hagyományos volt, legtöbbször azonos nevek ismétlődtek. Leggyakoribb tinónevek voltak: „Peckes - Gombos", „Sinór - Betyár", „Mozsár - Jámbor", „Göndör - Zsivány", „Buckó - Csendes", „Csákó - Bimbó" stb. A nevek rendszerint tulajdonságra utalóak, könnyen ejthető, kéttagú szavak. Gyakran nem411