A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

tőgyét nem sértette, csupán a szopásban gátolta a borjút. Hibája volt viszont, hogy némileg a legeltetésben is zavarta a borjút, mert az orrsövényét állandóan izgatta. Pedig éppen ebben az időtájban lett volna legszükségesebb a legelésre rászoktatni. A lapickát és a bőrből készült orradzót maguk készítették el a gazdák, a vaslemezből készült orradzót kovácsműhelyben készítették. Mindhárom formát meg lehetet azonban venni a vásárokon is, ahol ezt barkácsoló emberek árulták. Általában azt figyelhettük meg, hogy a lapickát a kintháló gulyán, az orradzót pedig az otthon tartott - többnyire a szekér után szokatott borjúk választásakor használták.

127 A szopásgátlókat néha önmagukat, vagy társukat szopó teheneknél is alkalmazták (40/a., b., c, d. kép). A borjú felnevelése - a bika kivételével - nem jelentett különös gondot. Mint láttuk a borjúcsordán vagy a gulyán a nagy jószágok életformáját szokta meg. A kezdeti néhány hónapot a szoktatás idejének nevezték. Ekkor még némi kis takarmánypótlék a borjúcsordás borjúknak kijárt, később - éppen úgy, mint a felnőtt jószág - kénytelen volt a legelőn megélni. Az üszőborjú életében semmi változás nem is következett. Másodfüves korától a szűzgulyára, majd a nagygulyára került, s folytatta az üszők, tehenek természetes életét; felfolyatott, fiakat nevelt, esetleg járomba fogták, ha pedig valami oknál fogva a tenyésztésre nem felelt meg, a mészáros kezére került. A tinóknak valókat második éves korukban kiherélték, majd az ökörcsordán folytatták életüket, míg harmadéves korukban járomba tanították őket, majd 5-6 éves korukban sőre sorba és végül a vágóhídra kerültek. Természetesen, mindenfajta borjú átesett egy szelekción s ha valamilyen oknál fogva a tenyésztési célnak nem felelt meg, vagy a gazdának pénzre volt szüksége, már választási korban vásárra vagy a vágóhídra kerültek. A kialakult tenyésztési, értéknövelési rendszer szerint ez leginkább üszőborjúkkal fordult elő, a bikákat rendszerint - tinóként - felnevelték s csak értéküket jelentősen megnövelve adták el őket. A növekedésből származó értéknövelés leghasznothajtóbb - egyben legnehezebb, legkockázatosabb - formája a bikanevelés volt. A minőségi állatnevelés első alapfeltétele a jó tenyészállat, elsősorban a jó bika volt, ezért a jó tenyészbikáért - már kétéves korukban - néha két ökör árát is megadták. Értékét elsősorban az adta, hogy csak nagyon kevés bikaborjú rendelkezett olyan tulajdonságokkal, melyet a tenyészbikától elvártak. Nem volt könnyű már olyan tehénre se szert tenni, amely jó bikaborjúkat ellett. Az ilyen tehénért néha másfélszeres - kétszeres árat is fizettek s egész életében különös figyelemmel etették, gondozták. A tenyésztésre szánt borjú alkalmasságát már az elles pillanatában felismerték. Első kedvező jelek a formás fej, az erős csontozat, az egyenes hátgerinc voltak. Ha a gazda felismerte a borjúban a leendő értékeket, már az első naptól kezdve megkülönböztető gonddal kezelte. Először is annyi tejet szophatott, amennyit csak bírt -, csak azt fejték ki, amit már nem bírt kiszopni -. Majd azonnal, ahogy lehetett, rászoktatták a takarmányra, abrakra. Sokat adtak arra, hogy mint bika is edzett legyen, ezért kihajtották ugyan a borjúcsordára, de este, reggel külön takarmány ózták. Ezért már első nyár végére fejlődésben messze elhagyta vele egyidős, közönséges társait. Ösz felé már kezdtek kifejlődni másodlagos ivarjegyei (nyakán kezdett feketedni a szőr s a szarvai dúsan, vastagon kezdtek kinőni). 127 Szabó, 1955. 148; Nagy Czirok, 1959. 174-175. Egy-két adatunk arra is van, hogy a borjú szája elé kb. 20-30 cm-es zsákdarabot kötöttek. Ettől legelni tudott, de szopni nem. 403