A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

kára és a következő napra szükséges alommennyiséget hordták be a szalmakazalból az ólba. Almozásra emlékezet óta búzaszalmát használtak, ennek hiányában giz-gazt, romlott takarmányt, száraz lombot stb. A szalmát mindig horoggal húzták a kazalból (sohase vágták) s ponyvával vagy nagykosárral hordták be az ólba. Az itatás délután kb. 16 órára fejeződött be. Utána még rendbetették az ól környékét s kb. 17 órától a vacsora és az esti foglalkozások következtek. Az etetésnek ez a két periódusa minden téli napra jellemző volt, ez alól még az ünnepnapok se jelentettek kivételt. E megszokáshoz nem adtak kultikus magyarázatot.

107 Az etetéseken kívüli időt meglehetősen változatos munkával töltötték ki. Ezeknek általában nem volt naponként visszatérő sorrendje, viszont bizonyos periódikusság megfigyelhető volt köztük. Ilyen kb. hetenként visszatérő, a család több tagját igénybevevő munka volt a tartó feltöltése, vagyis a takarmány behordása a kazalból a tartóba. A takarmányok beosztásában arra törekedtek, hogy a jobb minőségű és a hitványabb takarmányokat egyaránt feletessék. Ezért általában az ún. heverő marha kapta a gyengébb minőségűt, a haszonmarha - a hízó ökör, a tejelő tehén, a bika - a jobbat. De megfigyelhető volt olyan törekvés is, hogy először igyekeztek a rosszabb takarmányokat feletetni s végére hagyták a jobbat. (Ezen a téren családonként eltérések voltak. Volt, aki tavaszra hagyta a leghitványabb takarmányt, hogy aztán az elcsigázott jószág annál nagyobb buzgalommal vesse magát a legelésnek.) A szénakazlat általában vágták. A kazalvágó elterjedt (valószínűleg a katonaságtól származó) formája, a kétágú, lábbal nyomható acél kazalvágó a faluban ismeretlen volt. Helyette kaszapengéből, néha régi kardpengéből a helybeli kovácsok segítségével készítettek 60-80 cm hosszú, kissé hajlított nyéllel ellátott kazalvágót. A kaszapengéből készült kazalvágót kalapálták, fenték (a fenőkő ott volt a kazal oldalába bedugva), a kardpengéből készült vas kazalvágót recés élűre reszelték, mint a fogazott sarlót. A hazait rendszerint a legényfiú, vagy maga a gazda, először az egyik végétől számítva hosszanti irányban megvágta, majd kb. 120 cm után derékszögben keresztbe. így kb. 1,5-2 nr területű kockát vágott ki a kazalból. Egyszerre a kaszából készült kazalvágóval kb. 20-25 cm mélységű szeletet vághattak ki, ami 2-3 ponyva, 4-6 kosár szénát jelentett. A tartóba 10-20 ponyványi széna is befért, ezért egy délelőtt kb. 5-10 kockát, halkot, kellett levágni, amely a 3-4 m magas kazal magasságának kb. felét jelentette. Természetes, a tartó nagysága és a jószágok száma szerint mind a behordott mennyiség, mind a behordás visszatérő alkalma változhatott. Rossz idő esetén pedig nem hordták meg az egész tartót, csak 2-3 napra való mennyiséget vittek be. A kazalvágás azonban főként csak a nagyobb gazdáknál volt általános. A 3-4 db jószággal rendelkező kisebb parasztok nem vágták a kazalt, hanem horoggal húzták a szénát is, mint a szalmát. A megkezdett kazal állapota megmutatta a gazda rendszeretetét. Ügy illet húzni a kazalt, hogy a megkezdett rész mindig függőleges legyen. Nem illett bebújni a kazal oldalába, sem a tetejét lehúzni. A horoggal való húzás után a kazal oldala egyenetlen maradt. Ezt kézzel kellett olyan simára és egyenesre húzni, mintha vágták volna. A kazal oldalán csüllöngő szálak nem maradhattak. A ponyvára kihúzott szénát gondosan összekötötték, a kazal környékét teljesen tisztára seperték s a megkezdett kazalrészt ízíkkórókévékkel körülállogatták, hogy a baromfiak - ha 107 Bér esne, 1947. 196. 399