A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

Ponyva: Kb. 150 X 150 cm nagyságú kenderből szőtt vászonlepedő, négy sarkán kb. 1-2 m-es szőtt madzag. A takarmányt a kazalból ezzel hordták be az istállóba, illetve az ól előtt levő szénatartóba. Nagy kosár: Fűzvesszőből font nagyobb méretű kosár. A szénatartóból ezzel adagolják a szénát a jószágok elé. A kosarakat a vásáron vették, de a faluban is 1-2 ember foglalkozott kosárfonással. Abrakoló: Kb. 40 X 50 cm-es, 20 cm magas deszkaládika, ebben adagolták az abrakot a jószágoknak. Répareszelő: A XIX. sz. második felétől terjedtek el. Egyszerű formája egy ferdén kilyuggatott, fakeretre szerelt pléhlemez, amelyen végigtolva a tököt, répát, az keskeny szeleteket vágott le belőle. A század végétől terjed a különböző kézi hajtású hengeres répaszeletelő gép. Korábban ezt a munkát egyszerű késsel végezték el. Ez azonban sok balesetet okozott, mert a szabálytalanul felvágott répaszelet könnyen a jószág torkán akadt. Szecskavágó: még csak kivételesen fordult elő. Nem hagyhatjuk említés nélkül azt a néhány kivételes esetet, amikor is egyes nagygazdák az istállójukban nem építettek jászlat, hanem a jószágok szabadon álltak benne. Ezeknek a takarmányt is egyszerűen bedobálták az ajtón a földre, s onnan ették fel, amit bele nem tapostak az alomba. A múlt századból egy-két ilyen kezdetleges, a szilaj jószágok teleltető óljára emlékeztető istállóról emlékeztek meg forrásaink. A jószág gondozása az ólban Az ólban az élet a beszorulás után kezdődött. Ettől kezdve a családon belül az állatok gondozásában is bizonyos munkamegosztás alakult ki. E munkamegosztás meglehetősen esetleges. Függött az állatok számától, fajától, a családtagok számától, nemétől, attól, hogy tartottak-e a háznál szolgafiút, s kis részben attól is, hogy melyik családtag melyik jószágot, munkát kedvelte legjobban, így pl. a lovak gondozása legtöbbször a legényemberek dolga volt (a lovak tisztántartása, a sorpor kiverese, az abrakoltatás bizonyos virtus számba menő munka volt). A sertések gondozása az öregekre maradt. A baromfi kizárólag a nők birodalmához tartozott, így a szarvasmarha elsősorban a gazda és a fiúgyerekek munkaköréhez tartozott, csupán - egyes családoknál - a fejés maradt az asszonyokra. De a jószágfajok nem jelentettek szigorú elkülönülést. Bizonyos munkákat más szempontok szerint szerveztek meg, ezért koránt se lehet ezen a téren szigorú törvényszerűségeket megállapítani. A jószág napi gondozásában három fő periódust lehet megkülönböztetni: a reggeli etetés időszaka, a délutáni etetés időszaka és a napközi munkák. Hajnalban - télen 5 órakor, nyáron 3-4 órakor, vagy ennél is korábban a családfő költötte fel az egész házat (a 12 éven felüli gyerekeknek éppen úgy fel kellett kelni, mint a felnőtteknek). Ezután minden külön felszólítás nélkül mindenki hozzákezdett a családi hagyomány szerint kialakult munkájához. A szarvasmarha körüli munka azzal kezdődött, hogy a jászolból az előző napról ottmaradt ízíkkórót - szálanként szépen sorba szedve - kiszedték, a tartalékban levő gyékény-, sáskötéllel vagy fűzfavesszővel gondosan összekötötték s a takarmánykazlak között kialakított ízíkkóró-kazalba vitték, majd jószágonként egy-egy kéve kórót (leveles kukoricaszár) vetettek a jászolba. 397