A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

bot tehát olyan keményfából készült, amely mindezen követelményeknek megfelelt. Legtöbbre becsülték a somfa botot, de szép bot készült ún. árva tölgyfából is. A botnak való fát a pásztor már egy évvel előbb kiszemelte, néha hajlítgatta, egyenesítette, különböző vágásokat végzett rajta, hogy megfelelő görcsök nőjenek oldalán. Az ősszel levágott botot tavaszig — néha több éven keresztül - trágyacsomóban érlelték. Amikor innen kivették, az érett trágyától sötét színt nyert, kérge levált s fája acélos keménységet nyert. Az is előfordult, hogy a trágyából kivett botot tűz fölött megpörkölték. Végül a szépen megtisztított, bicskával megfelelően kialakított botot szalonnával, zsírral kenegették, így bizonyos fényt is kapott. Az ilyen bot néha több generációt is kiszolgált."

0 A botok díszítése, faragása vagy kiverése a pásztorok közt nem volt szokásos. Nem pásztorszokás volt az ólmozás és vasalás sem, bár verekedő pásztoroktól nem egyszer vettek el a hatóságok ilyen, inkább harci felszerelésre emlékeztető tárgyakat. A pásztor felszerelése közt megtalálhattuk még a bicskát - néha a kétélű tőrt, melyet a hatóságok ugyancsak tiltottak, éppen úgy, mint a baltát, melyekkel olykor a békés utasok, vásárra menő kereskedők életét is veszélyeztették.

1

" Nélkülözhetetlen kelléke volt a pásztor embernek az acél - hova - tapló, mely egészen a XX. sz. első évtizedéig szinte egyetlen tűzgyújtó eszközkészlete volt a pásztorembernek.

92 A bicskát és a tűzgyújtó szerszámokat vásárokban vették, ezzel foglalkozó iparos emberektől. Ugyanitt megtalálták az ezek tartására szolgáló bőrtokokat is, ezeket azonban maguk is el tudták készíteni. A hasi kikészítés ősi technikáját falunkban is ismerték:" Kiegészítette még a pásztor felszerelését a bőrtarisznya, a víztartó csobojó, az ivásra használt nádszál, s esetleges olyan apró tárgyak, melyek inkább a pásztor kedvtelését szolgálták, mint a tükör, fésű, furulya stb. Az őrzés, terelés, pásztorlás módja ősi hagyományokon épült, ezért e téren részletes leírás helyett elegendő a jól ismert módszerekre hivatkozni. Bizonyos betegségek gyógyítása a pásztor kötelessége volt. Így pl. ha a jószág végbélnyílásába, elfertőződött sebébe féreg költözött, azt a gyógyszertárban kapható büdös olajféleséggel, ún. krenolinnal kenték be, melytől a féreg lárvái elpusztultak. A száj- és körömfájást rézgálic - kénpor - faggyú segítségével készült kenőccsel, mészporral vagy fagyalfa főtt levével igyekeztek meggyógyítani. De minden betegséget azonnal jelentettek a gazdának s a gyógyítást legtöbbször annak jelenlétében végezték. A legelőn sem a hazajáró, sem a kint háló jószág számára semmiféle mesterséges enyhhelyet vagy egybetartó építményt (karám) nem készítettek, legfeljebb a természeti adottságokat használták ki. (Erdők, hajlatok, rétek, nádasok szélenyhhelye, vízzel körülzárt szigetek stb. A XIX. sz. második felétől a ménesek és sertések számára építettek karámot.) 90 K. Kovács, 1935. 105-106.; Béres, 1961. 505-529. 91 Tan. jk. 1837. 73. 92 Hőgye József adatközlőm, aki gyermekkorát a múlt sz. 80-as éveiben élte, a következő kezdetleges tűzgyújtási módot ismertette: Két kb. 40 cm-es keményfahasáb (tölgy, szil, gyertyán) között egy kb. ugyanilyen, de valamivel hosszabb rudat húzogattak, míg a dörzsöléstől valamelyik tüzet fogott. A hasábok végét egy-egy ember szorította össze (vagy az egyik végét valahova beszorították), a harmadik ember a rudacskát húzogatta, míg a túz felgerjedt. E módszert állítólag pásztorok használták. Hasonló adatot jegyeztem fel 1953-ban a Szatmár megyei Panyolán. Általánosságban azonban ezt a tűzgyújtási módot egyik helységben sem ismerték. 93 Ecsedi, 1914. 221-232. 382