A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

valószínűleg úsztatással juthatott át a jószág, a pásztorok pedig a korábban ismertetett átkelőalkalmatosságokat használták. A XIX. sz. végén ezen a részen egy földsáncot építettek, amely főként nyáron, amikor a tavaszi vadvizek elmentek, átjárót biztosított a csordáknak. A negyedik kijáró a XIX. sz. második felében épült ún. nagymarjai gát. Ez azonban sohase válhatott jószágkihajtó úttá, mert nem közvetlenül a legelőre, hanem a nagymarjai szántóföldekre vezetett. A gátakat, kijáróhelyeket a községi önigazgatás nagy gonddal, közmunkával tartotta rendben. Ugyancsak a tanács gondoskodott a legelők, kutak gondozásáról, karbantartásáról. A tanács gondja volt a pásztorfogadás s a felügyelet a pásztorkodás, legeltetés rendjére. A tanács szabta meg a kihajtás, beverés napját, megállapította a különböző szabadulásokat, kiadta a vásárra hajtott állatok igazoló levelét (passzus, pakszus), megrendezte a helyi vásárokat, melyek nem egyszer országos méretűvé nőttek, meghatározták a falkák (különösen a sertések) járását s minden olyan ügyletet, mely jogi vitát válthatna ki. Éppen ezért volt lényeges, hogy a tanácsi igazgatás mennyiben tudta a lakosság többségének az akaratát képviselni. A tanács nagy fontosságot tulajdonított az állattartás irányításának. A legeltetés s általában az állattartás, gazdálkodás irányítása közvetlenül a második bíróhoz tartozott, de rajta kívül még ún. kapitányt s tizedenként egy-egy, összesen négy - pásztorfelügyelőt is alkalmaztak. Míg a második bíró hatáskörébe tartozott a legelő, általában a határ felügyelete s a jószág, mint gazdasági tényező, a pásztorfelügyelők valójában a pásztorok „személyzeti felügyelői" voltak. A tanács gondoskodott az apaállatok beszerzéséről, gondoztatásáról. A városi major egy jól felszerelt gazdasági udvar volt, ahol a bikás családjával együtt látta el a major udvari teendőit. A bikás rendszerint a legjobb pásztorfamíliákból került ki. A nagyértékű, nemes apaállatok gondozása különleges felkészültséget, rátermettséget igényelt s nem csekély felelősséggel járt. Ez maga bizonyos rangot, tekintélyt jelentett, s bár szántóföldi vagyonnal ritkán rendelkezett, a vagyonos családok megtisztelő légköre vette körül. Ezt a tekintélyt az is szolgálta, hogy - legalábbis a XIX-XX. századból több adatunk van rá - a bikás értett az állatok gyógyításához is (Lukács József pl. az 1920-30-as években valósággal a falu állatorvosa volt. De hasonló megtiszteltetéssel szól egy 1817-ből származó tanácsi jegyzőkönyv ,,bikás Egeresi Mihályról" is.) A bikás a tanács konvenciós alkalmazottja volt s mint ilyen a tanácsi tisztségviselők tekintélyét is viselhette. A bikák beszerzésére a város mindig igen nagy gondot fordított." A második bíró, illetve a XIX. század harmincas éveitől kezdve a városgazda vezetésével 5-6 tagú csoport utazott el a bika tartásáról nevezetes helységekbe (Panyola, Nagykálló, Kállósemlyén, Gáborján, Hortobágy stb.). Közöttük mindig ott volt a bikás, s egy-két esküdt, tekintélyes, a jószághoz jól értő gazda. A vásárlás hosszú ceremóniája néha több hetet is igénybe vett, mert először csak „kinézték" a számbajöhető 2-3 éves bikákat, majd hazajöttek, itt számot adtak a Tanács előtt az eredményről s csak a második, harmadik út során vet ték meg az igényeknek legjobban megfelelő apaállatot. (Ha a vásárolt bika nem nyerte meg a lakosság tetszését, a legközelebbi választáson a tanácstago31 Ezt a tényt Galgóczi Károly is fontosnak tartja statisztikájában megemlíteni. Galgóczi, 1855. 323. 342