A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Természettudomány - Fintha István–Aradi Csaba: A debreceni Nagyerdő madárvilága

A fajszegényedés a fajösszetétel változásával együtt jellemző a Nagyerdő egész területére. A zavartsági fok változása a városszéli, parkjellegű erdőrészekből kiindulva halad végig az erdőn, s gradiens-szerűén csökken az emberi tevékenységektől legtávolabb eső területekig. Vizsgálataink során összehasonlításokat tettünk az erdő öreg tölgyesfoltjainak zavartságában. A következőkben bemutatjuk e foltok osztályozását, a zavartsági gradiens alapján. (Vö.: Térkép!) A klasszifikációt évtizedes megfigyeléssorozat adatainak felhasználásával állítottuk össze, az említett „indikátor" fajok figyelembevételével. E munka részletezése, pontos mennyiségi adatokkal való kiegészítése - terjedelme miatt külön értekezést igényelne, ezért csak végeredményét ismertetjük. Az alábbi hat típust különítettük el. 1. A II. és XV. tölgyes. Szinte valamennyi fészkelő faj megtalálható. 2. I. tölgyes. Hasonló az első típushoz, csaknem minden faj megvan, de kisebb számban. 3. A III., IV., V., XIII. és XIV. tölgyes. Az utakhoz közel eső erősebben zavart foltok, de nagyobb területük miatt a ritka fészkelők kivételével minden faj megtelepszik bennük. 4. A VII. és VIII. tölgyes. Néhány kisszámú, állandó fészkelő is hiányzik. 5. A VI., IX. és X. tölgyes. Hasonló az előzőhöz, de a kisszámú fészkelők jóval gyérebbek. 6. A XII. tölgyes. Jellemző a kisszámú fészkelők teljes hiánya, és néhány faj erős túlsúlya. Parkjelleg. Ez a hat típus a hosszú, időbeli szukcesszió főbb stádiumait térben mutatja be. Mivel a változás folyamata számunkra így csak egyes, viszonylagosan állandó pillanataiban ragadható meg, e fejlődési skálán igyekeztünk egymástól közel azonos távolságra levő állapotokat csoportosítani. A fejlődési fokok összehasonlítása utal esetenként az illető erdőrész madárvilágának várható változásaira, mely segítség erdőgazdasági szempontból sem lebecsülendő. A módszer más, hasonló jellegű területek vizsgálatához jó alapot szolgáltathat. Kategorizálásunkat mi csak az öreg tölgyesekre alkalmaztuk, de más erdőtípusokra is kitérj eszthetőnek látjuk. Ez esetben a zavartsági fok szerinti osztályozás különböző összetételű állományok egymás mellé helyezése alkalmával is lehetővé válik. A nagyarányú változások kapcsán mindenképp szólnunk kell néhány időszakos, alkalmi fészkelőről is. Ezeket külön kategóriába kell sorolnunk, hiszen néha évekig nem jelentkeznek, majd hirtelen több pár költését is megfigyelhetjük. Ilyen fajok a Nagyerdő madárvilágában a vörösbegy (1959, 1962, 1965.), az örvös légykapó (1964, 1965, 1966, 1967.), a léprigó (1967.) és a fekete gólya (1968.). Feltehető, hogy a léprigó fészkelése az elkövetkező években gyakorivá válhat, hisz a közeli halápi erdő akácosainak már szinte rendszeres fészkelője lett. Ezzel szemben teljesen egyedülálló esetnek kell tekintenünk a fekete gólya megjelenését, hiszen erre napjaink hasonló jellegű alföldi erdeiben nem volt példa. (Sajnos, tojásait itt sem tudta kikölteni.) (8. kép.) 15