A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Sárdy Lóránt: Az „Ecce homo” – Munkácsy Mihály festményének – restaurálása

úgynevezett Munkácsy teremben, hol a mester több művével együtt, napjainkban is látható. A második világháború eseményeit, szerencsésen, háborús sérülések nélkül vészelte át. A Munkácsy emlékkiállításon, melyet a mester halálának 50. évfordulója alkalmából rendeztek 1952-ben az „Ecce homo"-t, ismét a budapesti Műcsarnokban láthatta a közönség. A mű katalogizált adatai a következők; Olajfestmény, vászon 403 X 650 cm Párizs 1895—96 Jelzés lent jobbra: Munkácsy Mihály 1896 Amint a festmény rövid történeti összefoglalását néztük, abból kitűnik, hogy a kép napjainkig eléggé mozgalmas utat futott be. A szakember számára ez sajnos magán a festményen, annak felületén, és magán a hordozó vásznon is tapasztalható. Az utazások a szállítások alkalmával történt sérülések, azok szakszerűtlen javításai, a kép felületének elpiszkolódása a felületeken megjelenő felpattogzások, több helyen festékleválások, időszerűvé és halaszthatatlanná tették a restaurálás szükségszerűségét. A festmény restaurálását viták és előítéletek előzték meg. Altalános volt a felfogás, szakmai körökben a szakemberek részéről, hogy Munkácsy „Ecce homo"ja mai, restaurálás előtti alakjában, vizuális hatásában egyáltalán nem képviseli a mű eredeti alakját, hangulatát, mivel, oly nagymértékű átfestések, átalakítások történtek rajta az elmúlt évtizedekben. Összegezve az előbb említett szakvéleményeket, a mai szemlélő egy hamis Munkácsy művel állt szemben. Felvetődött annak a kérdése, hogy, ha restaurálás alá kerül a festmény, azon oly kevés eredeti részlet, illetve felület marad a tisztítás, azaz a lakkrétegek és átfestések eltávolítása után, hogy a restaurálást végző művészeknek, gyakorlatilag egy új, Munkácsy stílusában festett képet kell alkotniuk, ami egyet jelentene a hamisítással. Tehát egy régi, már megszokott hamis, vagy egy új, részben eredeti részleteket is magában foglaló hamis, azaz újjáalkotott kép között kellett választani. A restaurálás szükségszerűsége, mint azt az előbbiekben említettük, magába véve időszerű és halaszthatatlan volt. A festmény a kiállítást látogató szemében ma már csak egy szürkés, homályos, majdnem monokróm hatású képet adott. A hátterek alakjai a ragyogó jellegzetes Munkácsy színek a világosok tüzei, a sötétek meleg mélységei mind eltűntek és csak azok emlékezhettek reá, kik még régebben, évtizedekkel előbb látták a festményt. A felületen a festék elválások és felpattogzások mellett, szabad szemmel is észrevehetők voltak azok a durva átfestések és retusálások, melyek a festmény eredetiségét joggal kétségbe vonták. Előszedve a régi, korabeli kiadványokat, reprodukciókat és a Nemzeti Galéria fotótárában őrzött fényképanyagot, eléggé megdöbbentő kép tárult elénk. Leszámítva a korabeli fényképek technikai hiányosságait az ortokromatikus fényképészeti anyagok szín és tónusbeli torzítását, oly részletmegoldások voltak láthatók, melyeket az eredeti festményen, ma még sejteni, sem lehetett. A régi felvételek szerint, Munkácsy ezen alkotása rajzosabb, kontrasztosabb és mindenek előtt részletdúsabb festmény volt, mint az a restaurálás előtti időkben. A restaurálást a szakszerűség, de főleg az előzmények, a viták figyelembe vétele miatt meg kellett előzze, egy mindenre kiterjedő alapos és szakmai szempontból helytálló előmunkálatnak. Az előmunkálatok magukban foglalták a tisztítási próbákat, lakkrétegek és átfestések leoldását, a rétegek és átfestések elhelyezkedésének felépítését, kísérleteket, ultraviolett-fluoreszcens fényben 636