A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)

Bencsik János: A gabonafélék takarása, az emberi és állati erővel végzett szemnyerés módja Tiszacsegén a XIX. század végén

bérrel nyomtattak. Az ágyazási, majd a később leírt jaratási mód lehetővé tette, hogy a parasztok míg a szűrű másik oldalán folyt a lovak munkája, addig az ágyás más részén dolgozzanak. (Fordítás, rázás.) Az uraságnál azért ágyazhattak körkörösen, mert több lóval nyomtattak. Az egész munkafolyamat is másként alakult. Egy csapat lónak két ágyást csináltak, mert volt napszámos bőven. Míg az egyik ágyást nyomtatták, a másikon a villások dolgoztak. Az első járatás előtt a lovak patkóit leszedték. Kipihentették és abrakoltatták a lovakat, mert a nyomtatás nagyon igénybe vette őket. Mire elnyomtattak, lesoványodtak a lovak. A gaz véresre kiverte a lovak lábát. Esténként a lóhajtók rápisiltek, és azzal gyógyították a sebet. A felvezetés előtt a lovakat megabrakolták és megitatták. Ha piszkolni akartak, akkor levezették az ágyásrúl. Ha ennek ellenére odapiszkoltak, villával lelökték a gazról. A lovak nyomtatás közben le-lekapkodtak a terményhez. „A nyomtató lónak nem kötik be a száját" — tartja a közmondás is. Járatáskor a belső lónak a kötőfíkihez kötötték a. pórázt, amit a lúhajtó gyermek tartott a kezében. A külső lovak kötőfík szárát a belső lovak nyakára kötötték. Ha a lovakat egymás szikiben kötötték össze, akkor egymás mellett a fentebb leírt módon összekötve haladtak az ágyáson. Ha a lovakat páronként kötötték össze, akkor a hátulsó pár lónak is pórázt kötöttek, és azt is a lúhajtó fogta a kezében. A pórázzal irányították a lovakat. Ha nagyobb kört akartak járatni, hosszabbra engedték, ha kisebb kört akartak, akkor rövidebbre fogták a pórázt. A lúhajtók bal kezében ostor volt, különösen a külső lovakat kellett szóligatni, mert azok jóval több utat jártak. Járatás közben így biztatták a lovakat: „Kati ne! Ide ne! Tülled te! Gyere ide!" A lovak balra kerülték meg a lóhajtót. A parasztoknál az ágyásra a töve felöl vezették fel a lovakat, mert itt volt a legvékonyabb, s könnyen rámehetett a jószág. A járatás módja a parasztoknál: a lovak nem az egész szűrűn jártak körbekörbe, hanem annak egy kisebb hányadán taposták a gazt. A járató kör sugara az ágyás sugarának kb. 4/6-od része volt. Az egyes fordulók után a lúhajtó kéthárom lépést tett előre a szűrű szélével párhuzamosan. Ezzel elérte azt, hogy a lovak mindig másik körön mentek végig. Addig járatták az ágyást, amíg ép kalászt láttak a tetején.

62 A járatás módja az uraságnál: A lóhajtó a szűrű közepén állt. A lovakat olyan hosszú pórázra engedte, hogy a külső ló a szűrű szélén gázolt végig. Mikor a külső részt jól megvágták a lovak, fokozatosan rövidebbre fogta a pórázt, míg csak a belső ló közvetlenül előtte nem ment körül.

63 A lóhajtó mindig utána fordult a lovaknak, és ostorral biztatta őket. A nagyobb szűrűn nyugodtabban jártak a lovak, nem kellett annyit bíztatni őket. A fordítás célja az volt, hogy a kévék még épen maradt alsó részét felülre emeljék. Leírtuk, hogy a lovakat (a parasztgazdáknál) az ágyazást befejező utolsó soron vezették fel, tehát ezen a részen járatták először. Mikor a lovak túlhaladtak ezen a területen, két villás megkezdte |a fordítást. Az ellenkezőoldalon jártak a lovak, mikor már az ágyás másik részét meg is fordították. A párduzamos sorokba történő ágyazás és a járatás módja ezt lehetővé tette. Már szóltunk róla, hogy ez a módozat rendkívül gazdaságos volt kevés munkaerő alkalmazása esetén. A villával a kévéket felemelték, és átfordították a másik oladalára. A kévét a régi helyére tették vissza. A fordításkor a kévék ugyanúgy kerültek egymásra, 62 Hoffmann szerint körkörös hajtótechnikának nevezhetjük e nyomtatási eljárást. Hoffmann Т., 1963. 176. 44. ábra és a 212. 63 Hoffmann szerint csigavonalas hajtótechnikának nevezhetjük e nyomtatási eljárást. Hoffmann Т., 1963. 176. 43. ábra, 204. 350