A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1968 (Debrecen, 1970)
Dankó Imre: Két homoki hajdúváros népi építkezése
nulmányában 68a . A mereglye szó és összetételei sem Hadházon, sem Vámospércsen nem ismeretes. Hadházon — az emlékezet szerint — a századforduló táján kezdtek fundamentumot készíteni a vertfal alá. Mégpedig úgy, hogy 30—50 cm mélyre, a kívánt falvastagságnak megfelelően leástak, gödröt, illetőleg árkot készítettek. Az árkot lassanként, rétegenként döngölve agyaggal töltötték meg. Az így elkészített döngölt agyag-alapzatot, fundamentumot a föld színéig hozták föl. Ä vertfalnál is alkalmaznak sárgerendát vagy koszorúfát. Itt már komoly szerkezeti feladata van a sárgerendának, mert a tetőzetet, a padlást a falak tartják. Elterjedt, hogy a vertfalra helyezett sárgerenda alá bizonyos helyeken egy-egy téglát, terméskövet helyeznek, hogy jobban álljon, ne süllyedjen. A legfejlettebb és ma is általánosan, sőt mindkét helységünkben majdnem kizárólagosan használatos falkészítési mód a vályogfalépítés. A vályogvetés, a vályogfalkészítés kezdeteire nincsen megbízható adatunk. Egy biztos, hogy igen régi technika ez is és régtől fogva használatos a nálánál kezdetlegesebb, az előzőekben ismertetett falépítési módok mellett, azokkal párhuzamosan is. A vályogvetés vidékünkön emberemlékezet óta cigánymunka, Hadházon és Vámospércsen is. Bár, régebben is előfordult és manapság is megtörténik, hogy a szegény magyar is vet vályogot, még bérbe is, eladásra is. Kétféle vályog ismeretes a két helységben. A múlt század derekától a század végéig nagy mennyiségben készítették az úgynevezett nagy vályogokat a kicsik mellett, amelyek a századfordulótól kezdődően szinte kizárólagosak lettek. Méretük jelentéktelen változásokkal 12x8x32 cm. A vályogvetés azonban korántsem fejlődött ki oly mértékben mesterséggé, majdnem árutermelői szintre, mint például a Déltiszántúlon. 69 Ennek az is az oka, hogy kevés a jó vályoganyag és a vályogépítés mellett napjainkig jelentősek maradtak a különböző kezdetlegesebb falépítési módok is, különösen a vertfalkészítés. De az alapvető ok, amire már Györffy István is rámutatott, hogy tudni illik a homok talajon nem lehet jó vályogot készíteni. Ez a megállapítás különben a két homoki hajdúváros és a többi — feketeföldi — hajdútelep népi építkezésében megmutatkozó, az építési anyag különbözőségében rejlő különbséget is igazolja. A vályogfal sajátsága az, hogy viszonylag vékony, általában másfeles, azaz 44—50 cm-es falat építenek. A vályogfalnak minden esetben készítenek alapot, éspedig a múlt század végéig általában döngölt agyagból, a századforduló táján és azóta alul, tehát a földben törmelék téglából vagy kőből, amit aztán a föld felett néhány sorban egész téglákkal vagy faragott kövekkel folytatnak. Ujabban terjedt el, hogy cement (beton) alapot is csinálnak vertfal technikával. A kőanyagot Bodrogkeresztúrról hozatják, elterjedése összefüggésben áll a vasút Nyíregyháza—Tokaj felé való kiépítésével. Különben a döngölt agyagalap készítése tovább él a téglaés kőalapok esetében is, mert ezen újfajta alapok alá vékony agyagréteget döngölnek. Ebben az alapozási módban és eljárásban különben tovább él a vidékünkön általánosan használt, igen régi, mindenesetre a középkor óta ismert alapozási gyakorlat. Többek között Módy György ásatásai is igazolják ezt, amelyek egyike, például a hadházdemeteri középkori templom alapozásánál tárt fel döngölt agyag alapot. 70 A vályogfal koronájára nem minden esetben tesznek sáragaerendát. Ennek az az oka, hogy a vályogfalú házak tetőszerkezete más, mint a korábbi 68a Szabó László: Mereglyés építkezés]Szabolcs megye keleti részén. Ethnographia LXXIX. (1968.) 526—547. 69 Dankó Imre: A sarkadkeresztúri vályogvetés. (Adalékok a dél-alföldi népi építkezéshez) Körös Népe V. (1965) 113—124. 70 Hajdúhadház—Demeter középkori templomásatás. Mesterházy Károly—Módy György. Az 1967. év régészeti kutatásai. Szerk.: Sz. Burger Alice. Régészeti Füzetek Ser. I. No. 21. Budapest, 1968) 63. 267
