A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-1967 (Debrecen, 1968)

Dankó Imre: Hajdúböszörmény népi építkezése

földet felkerítik már udvar, éspedig puszta udvar a neve. A kerítkezés Böszörményben sem régi keletű. Többségében csak a már említett 1858. évi nagy tűzvész után ment végbe. A kerítések ekkor élősövényből és holtsövényből készültek. Sok esetben trágyából is raktak gerádot az egyes udvarok közé, de ezt kezdettől fogva tilalmazták és felügyelését a városi csendkatonákra bízták. Tudunk sárkerítésekről is, de ebből lehetett a legkevesebb, mert megépítése igen sok munkával járt és állandóan javítani kellett. Az 1870-es évektől kezdődően döntő többségben fakerítéseket készítenek. A kerítésekhez szükséges fákat az erdőkből és napjainkhoz közeledve mindinkább, megmunkáltán a kereskedésekből szerezték be. Azok, akik a kerítésnek való fát erdőből szerezték, azok a Boda és Belső Erdőbirtokosság erdejében kereskedtek leginkább. Itt a fakitermelést kiadták egyeseknek is és így a lakosok olcsó és jó fához jutottak. A fakereskedők közül leginkább megjegyezte az emlékezet „a Kiéinek" nevét. Az egyik Klein-cég 1855 óta árulta Böszörményben az épületfát, szerszámfát és egyéb építkezési anyagot. A másik, a Klein Kálmán Dávid-féle kereskedési, később csak 1885-ben kezdte meg működését. De nagyobb szabású volt, épületfával való kereskedés mellett cementgyárral is rendelkezett és ennek termékeivel is kereskedett. Kétféle fakerítés ismeretes városunkban. Az általánosabb forma az, hogy a deszkákat vízszintesen egymás fölé illesztik és a sasokhoz erősítik. Az ilyen kerítések 150—180 cm magasak csupán és az is jellemző rájuk, hogy a deszkákat a víztől óvandó egy deszkát ferdén a sasokra szögeznek kissé ferdén, hogy a víz lefolyjék róla. Ä sasokat, ha földben lévő végük elkorhadt, megerősítették. Melléjük ástak egy-egy faragatlan culápot és nagy, kovácsolt vasszögekkel hozzászögezték őket a sasokhoz. Ezeket az erősítő culápokat leginkább kívül, az utcán alkalmazták és arra is jók voltak, hogy a sasokat védjék kocsikeréktől, de méginkább targoncától. A másik fajta fakerítésnél a deszkákat függőlegesen állogatják egymás mellé, alul és fölül pedig egy-egy, a sasokat összekötő gerendához szögezik őket. Ezek a kerítések valamivel magasabbak az előzőeknél és tetejükre nem szerelnek vízvető deszkákat. Ehhez a két fő kerítésfajtához viszonyítva elenyészőkis számban találhatókléc— és drótkerítésekis. Viszont elkeli mondanunk, hogy a két fő fakerítési formánál szinte minden esetben a ház véghomlokzata és az udvar között kiképzett kiskerteknél a különben zárt kerítéseket megtörték és léc- vagy újabban drótbetéttel látták el. A kőkerítés ritka. Helyette, különösen a város felsejében, a zártsorúságra való törekvés érdekes esetét figyelhetjük meg. A vég, de inkább oldalhomlokzatú nagy házakhoz a szomszédos ház faláig terjedően kapufalat építenek, amin két nyílást; kis- és nagykaput, hagynak. Különben a kapufal azonos magasságú a házzal és minden esetben a ház külső díszítéseivel megegyezően díszítik. Napjainkban találkozhatunk jobban drótkerítésekkel is és néhány terméskő aljba és oszlopba illesztett keretdrót kerítéssel is. Ezek azonban nem jellemzőek. A kerítések két lényegesebb része a kis- és a nagykapu. A kiskaput az emberek használják és sok esetben akkor is elkészítik és használják, ha a háznak — leginkább a tornácról — közvetlen kijárata is van az utcára. A kiskapuk jellegzetes építmények, azonosak a nánásiakkal. Két hatalmas faoszlop közé illesztik a kapulevelet. A két oszlopot hasábosra faragják, külső, széles oldalát egyszerű véséssel díszítik és felül egy hasonló vastag fával összekötik. Ez a szemöldökfa. Legtöbb esetben nem egyenes, hanem ívelt vonalvezetésű és sok esetben a készítés dátumát is belevésik, a ház gazdájának monogramja mellé. A szemöldökfa nemcsak csapoltan csatlakozik a kapufélfákhoz, hanem mind kívül, mind belül két-két vaskapocs is összeköti velük. A szemöldökfára tető 372