A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-1967 (Debrecen, 1968)

G. Kapusi Erzsébet: Politikai harcok Debrecenben 1944–1949

nak létrehozására, egyesítésére törekedett. Az egyesülést nagy harcok előzték meg, elsősorban a jobboldali szociáldemokratákkal, akik mindent elkövettek, hogy megakadályozzák a munkásosztály egységes pártjának megvalósítását. Ezek a harcok híven tükröződtek a lapok hasábjain, így Debrecenben is. 1946ban, amikor az egyesülés még nem volt napirenden, a szociáldemokraták gyűléseiken hangot adtak annak, hogy ez nem is fog bekövetkezni. 1946. április 7-én a Tiszántúli Népszava tudósítása arról számol be, hogy a vasutas csúcsszervezet nagygyűlést tartott Debrecenben. Megállapították ezen a gyűlésen, hogy Debrecen 3400 vasutasából 2900 a Szociáldemokrata Párt tagja. A csúcstitkár beszédében kijelentette: ,,. . .minden párttal becsületesen együtt akarunk működni, de senkinek alárendeltjei nem vagyunk, nem leszünk." 1947-ben, amikor egyre világosabban látszott, hogy a történelmi fejlődés útja az egység felé vezet, már nyíltabban támadtak ellene. 1947-ben Berettyóújfaluban nagygyűlést tartottak a szociáldemokraták. Ezen Ries István mondott beszédet. A Tiszántúli Népszava augusztus 5-i számában részletesen ismertette a nagygyűlés lefolyását és Ries beszédét. 0 többek között azt is mondotta: „Együtt harcolunk a Kommunista Párttal, a reakció ellen. Önállóságunkat azonban nem adjuk fel. A Szociáldemokrata Pártnak meg van a maga történelmi tradíciója". Ugyanez év augusztus 24-én nagy szociáldemokrata seregszemle volt Debrecenben. Itt jelentették ki —, hogy a Tiszántúli Népszava 1947. augusztus 26-i száma közli a fúzióról: „ez a túlbuzgó választási agitátorok vágyálma". A következő napi számban: „Kettőn áll a vásár" című vezércikkében pedig azt fejtegették, hogy a kommunisták a debreceni és megyei szervezetei nem küzdenek a két párt együttműködéséért úgy, mint az SZDP teszi, hanem azt éppen ellenkezőleg zavarják. Az 1947-es választásokon bebizonyosodott a szocializmus erőinek fölénye — bár az ellenzéki pártok viszonylag jelentős számú szavazatra tettek szert — a proletárdiktatúra feltételei gyorsan érlelődtek és a munkáshatalom küszöbön álló teljes győzelmének perspektívája parancsolólag vetette fel a munkásegység megerősítését. A proletárdiktatúra kivívása és megszilárdítása csakis a legszorosabb munkaegység útján válik lehetővé. Hazánkban 1947. második felétől kezdve a proletárdiktatúráért folyó harc kulcskérdésévé vált a munkásosztály egységének megerősítése. A szociáldemokrácia baloldala — ha elméletileg még nem is tisztázta teljesen a demokratikus szocializmus elméletének reformista jellegét, ha nem is tette teljesen magáévá a proletariátus diktatúrájáról szóló lenini tanítást — mivel őszintén akarta a szocializmust, a harcot a burzsoázia ellen — a munkásegység fenntartása, erősítése a Szovjetunióval való barátság mellett foglalt állást. A jobboldal már 1947 előtt is igyekezett megakadályozni a proletárdiktatúra győzelmét. Az 1947-es választások előtt agitációjukat úgy hangolták a jobboldali vezetők, hogy megnyerhessék minél szélesebb reakciós tábor rokonszenvét. A munkásosztályt a „terror elleni harc demokratikus" szólammal, ellenzéki bérdemagógiával a parasztságot pedig a „csajkarendszer" részével igyekezett szembefordítani a proletárdiktatúra perspektívájával. E mellett hangoztatták az angolszász demokrácia felsőbbrendűségét, amelyet éles szovjetellenes agitációval fűszereztek. Aválasztások után a jobboldali szociáldemokrata vezetők mélylséges csalódást éreztek és kihasználva a szociáldemokrata párt és a többi koalíciós partner elégedetlenségét a kommunista párt előretörése miatt erőteljes támadást indítottak a népi demokrácia ellen. E harcban nem riadtak vissza a Kommunista Párt legsúlyosabb rágalmazásától sem. A Tiszántúli Népszava 1947. szeptember 4-i számában: „Mélységes aggodalommal" című vezércikk azzal foglalkozik, hogy 360