A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-1967 (Debrecen, 1968)

Lengyel Imre: Az Alföldi Hírlap 1849-ben

a debreceniek kedvelt szónoka, Besze János beszéltek a néphez. A népgyűlésről alap a következőket jegyzi meg: „Ne beszélj már, hanem adj uram! neki fegyvert és vezért, de igazi vezért ám! mert inkább magában menend, mint valami csipcsup ember után". Nagyon helyteleníti az Alföldi Hírlap, hogy Hatvani Imre ügyvéd, aki szabadcsapat alakításához kérte a debreceniek segítségét, a Szilágyiház erkélyén, ahonnan a szónokok beszéltek, szivarozva jelent meg, s azt javasolja neki: „. . .midőn máskor a nép elébe jövend ön: ha nem is a kalappal, legalább le a szivarral!" (5. sz. 1849. jan. 17.) Ismét magasra lángolt a lelkesedés tüze jan. 18-án, amikor a kormánynak Debrecenben népfelkelést elrendelő intézkedése során hívtak össze népgyűlést. 7—8000 ember gyűlt össze a Szabadság térre, ahonnan a tömeg a városon kívüli térségre vonult ki. Előbb Asbóth Lajos alezredes városparancsnok beszélt, majd Besze János, aki javaslatot terjesztett elő a felkeléshez nem csatlakozók megbélyegzésére és megbüntetésére. A hangulat a lap leírása szerint rendkívül izzó volt: „. . .a népek ezrei kalapot emelve, égre emelt karokkal dörgék el a szent esküt: miként meghalni mindnyájan készebbek, mint hódolni, és hogy utolsó csepp verőkig oltalmazandják a hazát!" A néptömeg aztán a kormányt kívánván látni ismét a Szabadság térre vonult, ahol Kossuth a képviselők élén megjelent a nép közt. Végigjárta a tömeget, s egy idősebb önkéntes felkelőhöz külön meleg szavakat intézett: ,,. . .ha Debreczen városának öregjei is illy lelkesek, úgy az ifjúságban teljes bizalmunk lehet." Az Alföldi Hírlap felhívást intéz más városokhoz a debreceni példa követésére: „Debreczen város megteendi a magáét: kövessék példáját a vidék több városainak lakosai is.. .!" (6. sz. 1849. jan. 21.) A lelkes hangulatot Debrecen város közönsége a hétköznapok tetteire váltja fel. Részt vesznek a debreceniek az ország különböző részén folyó harcokban. Az itthoniak a megnövekedett feladatok közepette nem érnek rá ünnepelni. Még az ifjúság is tépetet készít a harctéri sebesültek számára. A vidámság hangjai még a farsang idején sem csendülnek fel. Debrecenben ezen a télen nem rendeznek táncmulatságot. Időnkint a harctérre indulók búcsúzása vagy búcsúztatása hozza izgalomba a kedélyeket. Febr. 10-én az 1. magyar vadászezred katonái fáklyászenével tisztelték meg Kossuthot. „Mi a fáklyászenét jelen forradalmi időben kisszerűnek s annyira elkoptatott tisztelkedési módnak tartjuk, hogy valóban nem is szólanánk róla, ha azt mások, — s nem a nevezett vitézek adták volna" — fejti ki röviden álláspontját az Alföldi Hírlap cikkírója. (13. sz. 1849. febr. 14.) Marc. 15-e évfordulójának kell elérkeznie ahhoz, hogy megint magasra szárnyaljon a város közönségének lelkesedése. Délelőtt a hivatalos templomi ünneplés ment végbe, majd katonai díszszemle következett. Az ünneplés legfontosabb része, a népünnepély délután zajlott le a Nagyerdőn, ahol „nagy néptömeg gyűlt össze". Nem gondoskodtak azonban szónokról, a nép Besze Jánost szólította az emelvényre. Rajta kívül még Vályi Pál sátoraljaújhelyi lelkész beszélt. „A nép mindenik szónoklatát örömmel és meleg részvéttel fogadta, s dörgő «éljenek-» kel kísérte." Este a várost kivilágították, s „. . .a városi nép derülten tolongott az utczákon, örömmel beszélgetve a múltról s aggodalmasan ugyan, de jó reménnyel telten gondolva a kétes jövőre." (23. sz. 1849. márc. 18.) Nagyszerű volt a debreceni nép lelkesedése a függetlenségi nyilatkozat nyilvánosságra hozatala alkalmával. „A hallgatóság . . .olly iszonyú tömegben jelent meg a legértelmesebb s legmagasabb állásúaktól kezdve a legkisebbekig, hogy a rendes országgyűlési terem egy huszadrészét sem lett volna képes befogadni." Ezért került sor a Nagytemplomban az ünnepélyes kihirdetésre. Ugyanezen nap estéjén a nép Kossuth iránti szeretetének nagyszerű megnyilatkozására nyújtott 334