A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-1967 (Debrecen, 1968)

Lengyel Imre: Az Alföldi Hírlap 1849-ben

magyar szabadságharcz őrvárosának nyilatkoztatom, s az országgyűlést és kormányt a debreczeniek becsület érzésének rendíthetetlen sziklájára helyezem" (2. sz. 1849. jan. 7.), a város apotheozisát jelentette. Az átköltözéssel járó zavaros állapotok, a bekövetkezett általános bizonytalanság, a szárnyrakelt rémhírek közepette az Alföldi Hírlap mindjárt megtalálja azt a plattformot, amiről ki kell indulnia: „Adni a komoly valót... ez leszen az iránytű, melly bennünket további közleményeinkben is vezetend. . . .Mi valamint eddig, úgy ezután is azon leszünk, hogy tisztelt olvasóink méltányos várakozásának megfeleljünk. Különösen pedig azon alkalmat, mellyet a debreczeni országgyűlés nyújtand, közönségünk teljes megelégedésére felhasználni el nem mulasztandjuk" (2. sz. 1849. jan. 7.). Addig is, amíg az országgyűlés összeülhet, az Alföldi Hírlap mindent elkövet a győzelembe vetett hit megerősítésére. Alkalmat ad erre a debreceni nemzetőrök egyik részének hazaérkezése jan. 5-én. Sillye Gábor felhívása hajdúkhoz és Nándori Gyula lekes cikke is ezt a célt szolgálja. De különösen kitűnik ebben a vonatkozásban a 3. szám (jan. 10.), amelynek vezércikkét már Szanka József írja. Ebben a számban foglalnak helyet Petőfi, Táncsics és Szegfi Mór cikkei, Kossuth jan. 7-i megérkezésének leírása. 1849. január 8-a (az Alföldi Hírlap tévesen 9-ét ír) felejthetetlen lesz mindig Debrecen számára, a beszámoló szerint: „E napnál nagyobb ünnepe nem volt Debreczennek". A 4. számban Petőfi verse, —

к— (Szanka?) vezércikke lelkesíti az olvasókat. Az 5. számban Lévai József felszólítását olvassuk: „Ne tedd le, oh ne tedd le. . . még kezedből az éles kardot, árva nemzetem!" Ugyancsak ő adja ki a forradalom jelszavát, győzelem vagy halál!, értékeli a szabadságot: „Kinek szabadsága van, mindene van, kinek az nincs, semmije sincs". 1849. jan. 14-én összeül az országgyűlés, az ülésekről Szanka József írja a beszámolókat. Egyelőre a formalitások ragadják meg a figyelmét: nagy a lárma, a beszédek, proklamációk nyelvezete nem közérthető. De egyre jobban a lényegre tapintanak megjegyzései, és az 1849. jan. 18-i ülésről szóló beszámolójában már Madarász József proklamációjához elvi szempontú javítást javasol. Már ekkor aggodalmát fejezi ki Nyári Pál nyilatkozata fölött. Pállfy Jánosnak, az országgyűlés elnökének lemondásához meglehetősen dehonesztáló megjegyzést fűz, amiből aztán vita keletkezik, s Pálffy magyarázó nyilatkozatot küld az Alföldi Hírlap szerkesztőségéhez. Ebben lemondásának okául a Madarász-testvérekkel való ellentétét hozza fel. A febr. 3-i országgyűlésen szóba kerül a Közlönyhöz megbízottak rendelése annak a biztosítása céljából, hogy a lap „az egyedül constituált hatalomnak az országgyűlésnek és a honvédelmi bizottmánynak nézeteit és véleményét tolmácsolja". Az Alföldi Hírlap, mint már említettük, ebben a cenzúra egy nemét látja, s élénken tiltakozik az ilyen megoldás ellen hangoztatva: „válasszon a kormány olly szerkesztőt, ki a kormány elveit lapjában tudja is, akarja is híven visszatükrözni." Az országgyűlés ilyen értelemben határozott. Örömmel üdvözölte a lap tudósítója a politikai bíróságok felállításának az ügyét, melyet ugyanezen a gyűlésen tárgyaltak. Erre a tudósító szerint már régen szükség lett volna. A francia forradalom vérfürdőitől és nyaktilójától aggódókat azzal nyugtatja meg, hogy csak a bűnösöknek van féltenivalójuk. A rögtönítélő bíróság ügye változatlanul érdekli az Alföldi Hírlap tudósítóját, ezért a febr. 8-i ülésre felcsigázott érdeklődéssel ment el. Itt az a bosszúság érte, hogy nem tudott bejutni az újságírók számára fenntartott helyre. Érdemileg nem is tárgyalták ezt a kérdést, csak Madarász József indítványát a távolmaradó képviselőkről. Az Alföldi Hírlap helyesen és joggal utal e kérdéssel kapcsolatosan a népképviseleti rendszerre és arra, hogy itt 325