A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-1967 (Debrecen, 1968)
Patay Pál: Az Érmelléki Tractus harangjai 1825 körül
kötött. 28 Lehet, hogy szintén pusztává lett falu templomából származott az a kis harang is, amelyet 1821-ben a szentjobbiak új harangjának öntésére használtak fel és amely addig Dévai Károly csanálosi földesúr birtokában volt. A mónospetriek viszont elhagyott falujuk harangját áthozták az új falujukba. A székelyhidiek harangjának a bihardiószegiek által történt zálogba vételéről, ill. annak visszaváltásáról már megemlékeztünk. 29 Sajnos azt, hogy miként került egy eredetileg a Szabolcs megyei Kisvárda részére öntött harang Nagylétára, nem tudjuk. Az érmihályfalvi, 1491-ben öntött haranggal kapcsolatosan a következőket jegyzi fel az adatszolgáltató: „Rólla máig is szájon forog ama traditio, hogy a Tatár futásban a Mókába vetődött, és a háború megszűnése után húzatott ki." Nem áll módunkban, hogy az e sorokban elmondottakat történelmi adatokkal igazoljuk, vagy megcáfoljuk. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy belőlük egy napjainkban is országszerte élő néphagyomány csendül ki, amely a régi, eredetüket illetően már az évszázadok homályába vesző harangokról azt tartja, hogy azokat valamikor vízben rejtegették. Legtöbbször úgy mondják, hogy a „török" elől vetették folyóba, tóba, mocsárba, vagy kútba s itt is a „tatár futás" alatt valószínűleg a XVII. század második felében lezajlott, török zsoldban álló tatár portyázások előli menekülést kell értenünk. A hagyomány igen elterjedt volta arra enged következtetni, hogy több megtörtént esetből 30 idővel széltében hosszában elterjedt hiedelem alakult ki s így ezt az érmihályfalvai haranggal kapcsolatosan leírt hagyományt sem kell hiteles történetnek tekintenünk. Ugyanígy kell megítélnünk a berettyószéplakiak azon 'szájról szájra adott állítását', hogy a legrégibb, de már átöntött harangjuk 'hajdan a rácoké' lett volna. Néhány összeírás a harangok beszerzésének költségeit is megemlíti. Ahol a harang súlyát is ismerjük, ott a harangöntő árkalkulációjára is következtethetünk ezekből, illetve megismerhetjük a harangok árának alakulását. A közölt adatokból az alábbiak vehetők ilyen szempontból figyelembe: 1746-ban Szegedi György nagyváradi harangöntő 380 magyar forintot és 40 „pénzt" számolt egy 1212 fontos harang öntéséért. (Bihardiószeg). Fontja tehát mintegy 0,3 forint volt. 1767-ben Brunner János budai mester 425 fontos harangjáért 276 forint 25 dénárt fizettek (Hegyközszentimre); így fontja 65 dénárba került. ;u 1779-ben Lázár György rettegi vándor harangöntő kalkulációja az alábbi volt: régi harang átöntésének fontja 1 „marjás", azaz 17 krajcár; új anyagból való öntés fontja 1 „vonás forint", azaz 51 krajcár 152 (Bagamér). 1817-ben Lázár László tasnádi mester egy 564 fontos harang átöntését 360 váltó forintért vállalta el. (Bagamér) Ez mintegy 0,64 forintos fontonkénti árnak felel meg. E néhány adat önmagában ahhoz kevés, hogy belőlük helytálló következtetéseket lehessen levonni. Az viszont meghaladja e tanulmány keretét és célját, hogy nagyobb számú, más területre vonatkozó adatot e helyen értékeljünk. így a harangok árának alakulására más alkalommal szándékozunk visszatérni. Ha e fenti árak látszólag nem is nagyok, azok előteremtése hajdan erős megterhelést jelentett az egyházaknak. Az összeírások soraiból is kiolvashatjuk azt, hogy nehezebb gazdasági viszonyok között, mint pl. a napóleoni háborúk idején és után nem ment mindig egyszerűen a harangöntés költségeinek összegyűjtése. A bagaméri lelkész például hangsúlyozta, hogy 1817-ben a 'legnagyobb drágaság, inség és éhelhalás idején, a mikor egy köböl tiszta búza 100, egy köböl gabona 60, 70 váltó forint volt, öntődött' a harang; teljes ára 906 forint 25 krajcárt tett ki. Csokalyon az összeírást megelőző évben, 1824-ben a harangok átöntését tervezték, 314
