A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-1967 (Debrecen, 1968)

Bálint Sándor: Szegedi világ Debrecenben

tagok befolyására, vagy pedig a debreceni írásbeliség egykorú ö-ző, szintén Szegedre utaló gyakorlata érvényesül bennük. Erről hamarosan külön is szó lesz. Mint Zoltai Lajos kutatásaiból

10 kitűnik, az ötvösök a szegedi bevándorlással egyidőben bukkannak föl nagyobb számmal a város életében, bár szegedi illetőségüket kétségtelenül nem lehet megállapítani. Az 1598-ból származó, szegedi tájszólásban írt céhlevélen mindenesetre szerepel Szegedi Márton neve. Még a XVII. században is több mester viseli a Szegedi nevet. Szegedi Olasz Márton, másként Nagy Márton (1612—1617.táján) talán latin volt, vagyis Szegeden megtelepedett, majd Debrecenbe költözött raguzai mester, vagy ilyennek sarjadéka. Mindenesetre a debreceni főbíró „egy merő aranyos portai formájú szablyát" vásárolt tőle. Kőszeghy Elemér a debreceni Nagytemplom Zólyomi Dávidtól kapott szép nagy ezüst kannáján (1631) látható összetett MZ betűkből (Martinus Zegedi) Márton ötvös mesterjegyét véli kiolvasni. Szegedi Gáspár mesternek 1621-ben megengedi a tanács, hogy a céh szabályai értelmében özvegy édesanyját az ezüst mívek árulásánál maga mellett tarthassa. Később valami vétségért „a két ajtajú" börtönbe került, ahonnan azonban kezesség mellett szabadon bocsájtották. Ezután szenátor és esküdtbíró, sőt 1644-ben debreceni főbíró lett. Találkozunk XVII. századi debreceni iratokban még Szegedi Ötvös János, Szegedi Ötvös Márton és Szegedi Ötvös Sámuel nevével. A cívisek társadalma megragadó elevenséggel és sok tanulsággal tárul elénk Balogh István úttörő munkájából.

11 A könyv összefoglaló jellege, évszázadokat átölelő tárgyalása természetesen nem engedte meg a részletek tüzetesebb vizsgálatát. Ó maga is hangsúlyozza, hogy éppen városi életünk kutatása terén még annyi sok a tennivaló. Balogh Istvánnak az a megállapítása, hogy a Délvidékről leginkább jobbágyok menekültek Debrecenbe, legalábbis Szegedet illetőleg, helyesbítésre szorul. Innen éppen a legműveltebb és leggazdagabb réteg vett vándorbotot a kezébe és épült bele Debrecen patrícius társadalmába. Ennek a bevándorlásnak egyik legszembetűnőbb bizonysága a debreceni kancellária ő-ző nyelve, amely a XVI. század második felének tanácsi jegyzőkönyveire, céhirataira jellemző. A jelenségre Zoltai Lajos hívta föl a figyelmet és Papp László tanulmányozta legbehatóbban.

12 Lényegében már Zoltai megmagyarázta az okát. Fölveti Méliusz Juhász Péter személyes hatását is, de ezt nyilván ő sem gondolta komolyan. Csakugyan, ha nyelvi példamutatásával ő lenne a debreceni irodalmi ö-zés atyja, akkor ennek nemcsak a kancelláriai gyakorlatban, hanem prédikációinak hatására a debreceni népnyelvben is lenne, maradt volna nyoma. Tudjuk, hogy a debreceni, tiszántúli nyelvjárásokat és általuk a köznyelvet is egyenesen ö-iszony jellemzi, aminek — szegedi elfogultság nélkül mondhatjuk — a modern magyar köznyelv zeneibb hangzása esett áldozatul. Kétségtelen, hogy az 1547—1556. évi tanácsi jegyzőkönyvet részben, viszont az 1564—1569 közöttieket egészében jellemzi a szegedi tájszólás. Ez utóbbi egyetlen, névszerint sajnos, nem ismert nótárius keze munkája. Az 1570—1576. évek közti jegyzőkönyvet Thorkos János nótárius írta, aki talán szintén szegedi származású, hiszen az 1522. évi tizedlajstromban előfordul a Thorkos családnév is. Thorkost a jegyzősegben nótárius publicus Joannes Literátus de Debrecen (1586—1594) követi, aki szintén ö-ző tájszólásban ír. Az őszemélyével kapcsolatban már jogosult az a kérdés, hogy vajon szegedi származású, bevándorolt szegedi család sarj adéka-e, tehát még mindig anyanyelvén ír-e, vagy pedig tudatosan 217