A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1965 (Debrecen, 1966)

Tanulmányok - Szíj Rezső: A debreceni bibliofilia 1920–1944 között

szetét, s az effajta ötvöződésre való törekvés egyébként is egyik jellegzetes vonása a debreceni bibliofiliának. Nemcsak tematikában forrott eggyé ez a kétarcúság, hanem a kifejezésben, a forma eszközeiben is. A szó megtisztelő értelmében vett népies barokk. Nem Kozma Lajos népies barokkja az ihlető, hanem a debreceni történelmi múlt, a Péterfia, a Hatvan utca, a jómódú civisek és az ezek szomszédságában meghúzódó szegénység, a Zsibogó, a Kollégium, Csokonai, s ugyanakkor mégis a kort éltető egyfajta modern szemlélet. A debreceni grafikusművészek közül Mata nyúlt vissza a legmesszebbre: a kódexek századaiba s a modernek, Walter Crano, Morris világa mellett eszünkbe juttatja Debrecen civisvilágát is, fény és árnyoldalaival együtt. Rézmetsző és tógás diákok mellett Tankó Béla filozófiája, Karácsony Sándor gondolkodásra késztető, óriási területet átölelő pedagógiai és irodalmi munkássága, egyetemes műveltsége egyaránt ösztönzi nyugtalan szellemét. Ugyanakkor élesen jelentkezik érzékenysége kora égető kérdései iránt. Mata az a szellem, aki mindenből kiszűri azt a tartalmat, amelynek kora embere hasznát veheti. A Bibliából éppúgy, mint a Ludas Matyiből, Szenczi Molnárból éppúgy, mint Adyból, Dürerből, Holbeinből csakúgy, mint a modern olaszokból vagy lengyelekből. Sajnos, Mata akkor pusztult el, amikor alkotó pályáján a delelő, a legtermékenyebb évtized következhetett volna. Alapjában véve, mint romantikus alkatú művészegyéniség élt és alkotott. Magával és a világgal mindig elégedetlen, s ugyanakkor mégis mindenben szellemi élvezetet találó háborgó művészként, aki mint gyűjtő is egyik legrokonszenvesebb alakja a debreceni bibliofiliának. Mindig többet szeretett volna nyújtani. A Passió Humana címlapját és három metszetét — Panis, Servitus, Mors — megküldte e sorok írójának, aki akkor Pápán diákoskodott, s aki e sorozatot a pápai Irodalmi és Művészeti Társasággal akarta kiadatni. Még mint főiskolás kezdő író, néhányadmagammal alakítottam ezt a Társaságot, amely voltaképpen csak papíron létezett. De mégis kiadtunk két bibliofil könyvet, és többet is nyújthattunk volna, ha a körülmények szét nem szórnak bennünket. Mata a megküldött lapok egyikének, a Mors-nak, üres oldalpárján egyik versét küldte el, önemésztő lelkületének megfelelően így dedikálva: „bebizonyítandó, hogy én mennyire nem fametsző vagyok és, hogy ez csak rámfogás, íme ... vedd legutolsó versezetemet :

10 Holdharmatos a gesztenye, A csillag az ablakra cseppen, Minden piros: az Űr sebe, Minden fekete: feneketlen. A szó többé nem köt, nem old, Mi van, azt már sejtelmek őrzik. Az ember, a fa és a holt Sorsa titokká most kötődik. Holdharmatos a gesztenye, A csillag az ablakon cseppen. Virágmúlás a perc s vele Athervadunk a Végtelenbe." 341