A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1965 (Debrecen, 1966)

Tanulmányok - Tóth Béla: Gulyás Pál (1899–1944)

Ne búsulj, Gergely koma, lesz ősszel nagy lakoma! Üsd össze bokádat kölök, kanállal esszük a ködöt. (Májusi köd) Jóformán azonban ennyi az egész. A költő maga is úgy látja, hogy ez a világ, ez az út bezárult előtte: Én nem tudok „népi" szóval kiáltani: befalazták Tiszadob ó-kapuját. Debrecenbe láncolt a rabság. Meghalt a szent világszabadság (Meghalt a szabadság) Itt Debrecen az „urbán kultúrbázis"-t jelenti, s a „világszabadság" a természet egyetemes erejébe, „magánvalójába" való beolvadás korlátlan lehetőségét. A költő messzekerült Tiszadobtól. Debrecen: „a harmadik falu", s itt a „harmadik"-on van a hangsúly. Gulyás, aki vallomása szerint eddig is „a természet és a könyvek prizmáján át forgatta a világot", nem tud önmagából kilépni, csak ritkán képes a tökéletes felolvadásra. Erre a korára talán éppen az a legjellemzőbb, hogy amikor a természetben akarja feloldani az Ideát s magát, egyre jobban elszakad a természettől, s egyre inkább olvasmányai hatása alá kerül. Az egyensúly a könyvek felé tolódik el. A Kalevala, Dante mellett megjelenik az Edda, a Biblia, Schiller, anélkül, hogy a mitikus, idealisztikus szemléletnek ezek az alkotásai képzeletét különösebben megtermékenyítenék. Az út az Ideák feloldása felé inkább program lesz, mint valóság. Nagy program-versek születnek ebben az időben: üzenetek, prológusok, epilógusok, melyek egy-egy művésszel, íróval, irodalmi esttel, alkotással kapcsolatban hirdetik a költő eszméit, — de a megvalósítás ?... Talán távolabb van, mint valaha (Mozart idézése, Schiller-köszöntő). Egy énekszó tudna minket az éjtől megmenteni. . . Mennyi ének zeng a földben, az énekek ezrei! S mennyi ének zeng a fákban. . . A kakuk szól és aranyfuvola fuvall szájából, csöpp csengő ezüst harang. . . Otszó is a dalt hallgatja, mert a dalban nincs határ, hárfa csenget a csukában, a hárs is Kanteletár. . . (1939. márc. 20.) (A Kalevala kórusa) 290