A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1965 (Debrecen, 1966)

Tanulmányok - Tóth Béla: Gulyás Pál (1899–1944)

A selyemhernyó példáját idézi: Lásd; egy selyemhernyó, egy halk, szelíd, követi nesztelen reflexeit, nincs a világról terve, hallomása, mégis áthatja selyme csillogása. . . A „felhők istene" is tudat nélkül működik: mégis a szivárvány hídját vakon festi az égető, bódult napon, ecsetje sincs s festi az égi skálát s nem tudja a színek okát, halálát (Személytelen isten) A természetnek ebben a személytelen erejében, amit ő „személytelen isten"nek nevez, az ezzel való eggyé olvadásban látja a megoldást, a menedéket: Nincs az űrnek személyes fejedelme, a személyes isten csak puszta pernye, Olyan a szent személyiség a bölcs természeten, mint a fában a görcs. . . (Személytelen isten) Fel kell tehát oldani a formákat, a személyiséget, mindent ebbe a személytelenségbe. Vissza a személytelenségbe. Énünket, mindent feladva: ennek hangszerévé kell válnunk. A költő nevet is ad ezeknek a végső erőknek — azt hiszem, jobb híján, mert továbbra is keresi rá a kifejezést, és főképpen kedvelt költője, Schiller hatására — Eszméknek, Ideáknak nevezi el őket. Úgy véli, bennük megtalálta a mindenség nyitját, a feleletet kínzó kérdéseire: Az utolsó alkony után a szent mezőkön megtalálod, ha elszáll a hő csillaga és visszaérkeznek a lányok. A hónak el kell múlnia, oldja fel csillogó alakját, az Eszme fénye a világ, ő hívja fel a zúgó nagy fát, ő alszik benne, ágait ő terjeszti némán az égre. . . (A mythosok határán) Úgy érzi magát, mint a mesék célhoz ért hőse: megtalálja vágyai birodalmát: a lét szűk határai, a jelenségek múlékony, a fogalmak, formák millió és millió rideg tüneménye közül eljutott a végtelenség, a romolhatatlanság élő birodalmába, az elszigetelt jelenségek világából az egyetemességbe. Látja az utat, a célt: menni kell, mindig menni kell új határok felé örökre, az első lehellet után. . . 285