A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1965 (Debrecen, 1966)
Tanulmányok - Varga Antal: Az 1693. évi debreceni felkelés
Még a vásárnap reggeli küldöttségjárás ideje alatt is akadtak, akik el akartak menekülni a tatár sereg elől az ellentétes irányban levő kapukon át, akik összecsaptak az őrökkel, s azok velük szemben fegyverüket kényszerültek használni, sőt a kapukon kívülről is hoztak be menekülőket. A menekülők közül többet ugyan megsebesítettek a felkelők, de nem öltek meg senkit. A város lakóiból senkinek sem történt bántódása a kapukon ill. árkokon belül. Ilyen vád nem is volt egyetlen vezető ellen sem az ellenük lefolytatott per során. Az odamenekült más helységbelieket azonban nem védték az oltalomlevelek, sem az új városvezetők könyörgése, s ezt bűnükül is róják fel később, mint a Varga Dávid és Szemere János ellen hozott ítéletben is olvasható: „. . .Az ellenség és veszedelem előtt szaladókra támadván, elmenekülésüket akadályozta; a vidék bélieket tanácsával tartván, és hazugsággal biztatván, sok Keresztyén Lelkeknek a Pogány kezére adattatására és megölésére okot adott..." A vidékiek török által való elhurcolása valóban megtörtént. A gyulai várhoz tartozó menekülteket fogdosták össze a tatárral jött gyulai törökök, mert nekik is szükségük volt jobbágyaik robotjára és termeivényeire. Dányádi János siralmas énekéből is inkább arra lehet következtetni, hogy a vidéki elmenekültekkel bántak kegyetlenül a tatárok: „Bizonyságom erre Debrecen határa, Ki sok holtesteket keblébe fogada, Kiket Galga Szultán levága, Kegyetlenül a tatár chám fia. Sok futott szekerek széjjel oszlatának, Ezeknek terhei prédára jutának, Hurcoltatnak, Öszverontatának, Alávalók szélnek hányatának. 4 '' Ha ezeket a sorokat egybevetjük a Varga Dávid ítéletében levő, előbb idézett résszel, nyugodtan következtethetünk arra, hogy a debreceni helyben maradt lakosoknak nem történt komolyabb bántódásuk, nem hajtották őket rabságba, nem ölték meg őket. Ellenkezőleg: éppen azért maradtak sértetlenek, mert nem futottak el a török elől. Varga Dávidék nemcsak a helybeli lakosságot mentették meg, hanem a várost is a pusztulástól, a felégetéstől. Ha csak egyetlen házat felgyújtott volna a tatár, értesülhettünk volna az ítéletekből erről, mint minden olyan tényről, amit rovásukra írhattak volna. Nem ok nélkül „rimánkodtak" érdekükben a halálos ítélet után gazdagabb polgárok is. A későbbi magánperek közt is találunk olyanokra, melyből az derül ki, hogy a helybenmaradtak mellett az elmenekültek egy részének javait is sértetlenül hagyták a tatárok. Ilyennel találkozunk Szitás István felperesnek a Komáromi Miklósné ellen folytatott perében. Szitás azért perelte be Komárominét és követelt kártérítést, mert Komárominé menekülésekor magával vitte Szitásnak nála elhelyezett pénzét is, amit a meneküléskor a tatárok elvettek tőle. Az asszony azzal mentette magát, hogy azért vitte el a Szitás pénzét, mert azt is meg akarta menteni, nem tehet róla, hogy nem tudta azt megmenteni a tatárok erőszakától. Pósalaki János nótárius a következőket jegyezte fel Szitás ellenérveként az elmondottakra: 152
