A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1965 (Debrecen, 1966)
Tanulmányok - Módy György: Polgár és Szentmargita 1848–1612 között
beadni. 57 A szentmargitai halastavak (piscinae) nevei alapján arra következtethetünk, hogy ott több volt a rekesztéses halászóhely mint a tényleges halastó. A káptalan birtokában levő prédiumok között találjuk Csősz-t (Cheüz) és Kékesegyházát (Kekesegyhaza), melyeket a polgáriak használtak és (Csege) Szent Miklóst (Zent Miklós), mely a margitaiak kezén volt. 58 A XV. század utolsó éveiben Polgár és Szentmargita is véleményünk szerint a mezővárosi fejlődés útjára léptek, a XVI. században adataink említik mindkettőt oppidumként. A források szóhasználata nem következetes, és a jelenlegi korlátozott mértékű adatfeltárás nyomán nem foglaltunk el határozott álláspontot. Ez jó részben annak tulajdonítható, hogy mezővárosi fejlődésük nem volt zavartalan, egyértelmű. Az bizonyos, hogy a két falu mind a püspökség, mind majd a káptalan legértékesebb birtokai közé tartozott. A legmeggyőzőbben az évszázados per mutatja ezt, melyet az egri káptalan 1613-tól folytatott a hajdúk kiváltságai ellen és földesúri jogai érvényesítéséért. A XVIII. század elején, mikor a hajdúság nem volt már döntő katonapolitikai tényező, az egyébként is megváltozott hatalmi konstellációban a káptalan a polgári hajdúk jobbágysorba süllyesztésével rést ütött a Hajdúkerület kiváltságos állapotán s ugyanakkor annak elerőtlenedését is bizonyította. 59 A XV— XVII. századi Polgár és Szentmargita gazdálkodásáról adott vázlatunk teljes mértékben beleillik a kor hazánkbeli általános gazdaságtörténeti képébe. A táplálkozás célját szolgáló gabonatermelés és részben a takarmányé is a két falu belsőségéhez közel eső néhány száz holdas területen folyt. Korunkban és tájegységünkön a búza fölényét állapíthattuk meg, bár adataink alapján a gabonafajtákat pontosan nem választhattuk el. Az árpa és a zab termesztése ugyan itt jelentősebb volt mint a középkorvégi Szabolcs megye más területein, de így is a búza, és rozstermés egyhuszadára tehető. A Tisza kiöntései melletti magasabb fekvésű területeken jó kaszálók voltak, s adatunk szerint a paraszti háztartáshoz veteményeskert tartozott itt is. Az állattartás ezen a vidéken jóval jelentősebb volt, mint az a közvetlen adatokból kitűnik. Nagyszámú juhállomány s a XVI. század derekán már elsősorban juhászattal foglalkozó réteg megjelenése mellett a szarvasmarha és a lótartás mértékére is következtethetünk. Ahol a falu határában a mocsaras, vízállásos részek miatt a szántóterület csökkent, ott a nagy állattartás fokozottabb szerepet kapott, — így Polgáron és Szentmargitán is. A lovak száma nem valószínű, hogy felülmúlta a szarvasmarhákét, bár a XVI. század végéről sok adatunk van, melyek a viszonylag kis lélekszámú falvakban is nagymértékű lótartásra mutatnak ezen a vidéken. 1594-ben Ohatról 225 lovat hajtottak el a tatárok, Csegéről 32-t, Zámról lovat, tehenet összesen 228-at. Az állatfajták egymáshoz való számbeli viszonyára, úgy érezzük, jól rávilágít az, hogy ugyanebben az évben Szovátról a tatárok 900 juhot, 500 ökröt és 300 lovat vittek el. 60 A hódoltságkori jobbágy számára sokat jelentett a vizek lehalászása. Láttuk, hogy Polgáron és Szentmargitán mind a parasztoknak mind a földesuraságnak komoly jövedelmet hozott a morotvák, halászóhelyek és halastavak halfogása, és hogy a halastavak rendbetartása, ellenőrzése az officialis külön feladata volt itt. Hézagos adatainkból kitűnik az is, hogy a XVI— XVII. századi Magyarország földesúri gazdálkodására jellemző növekvő jelentőségű allodizáció az általunk vizsgált két faluban is jelentős szerepet kapott, már Bakócz korában. Az 1550—70-es években viszonylagos nyugalom volt területünkön. Polgár és Szentmargita is bizonyára népességében gyarapodott, gazdaságában erősödött. A hódoltsági adó vállalása sem jelentett elviselhetetlen megterhelést. Az időnkénti török portyák ugyan az élet-, és vagyonbiztonságot veszélyeztették, 140
