A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Adatközlések - Ujváry Zoltán: A „Mennyből jött levél” népi párhuzamai (Adatok a parasztság antiklerális megnyilvánulásaihoz)

Kiáltása el is hatot Jézus szent füleihez lm száz ezer angyaloktól a seregek úra Környül véve lesijetet a menyei kapura De azon a térő lélek amint nagyot zörgetet Szent Péter megijedt rajta hozá ilyen szólást tet Asszonyom összetöri már azt a keskeny kis kaput Az olyan nagy térijével ide soha be nem jút Az olyan nagy bagázsiának amot ajó széles út Hiszen it kifeszítené ezt a kesken kis kaput Istenem be sok akadáj hiszen tehát nem viszem Bunos testem de én magam bemehetek azt hiszem Egy meg térő bűnösnek is nem lehetet elvesznie Jézusom nem tagatam meg jó szent Péter értie Jóll lehet hogy tévejedtem egészen el nem vesztem Tartom az idvesség szarvát töbé elsem eresztem E szókra szent ujaivall belőlrőll a taszitó Zárt félre nyomván, ajtót nyit maga a szabaditó A szelid és alázatos Jézus a ki jobjával Felemeli a fetrengőt éleszti is szavával Nem vesztél hát el leányom nem nem tagadsz meg engem Pedig éltedbe nem vetted szentséges kegyelmemet Én tégedet kerestelek szerelmemnek ölébe De te jol szeretél ülni a bűnösök ölébe О uram tudom azért nagy most benem a fájdalom De tudom hogy bővel nálad a kegyelem és irgalom Uram ne rám tekints hanem szent áldozatodra Eltörölvén bűneimet méltóztas váltságodra Hát mit tetél te leányom hogy ara méltó volnál Én sokat tettem éreted te mégis elhajoltáll lm most is minden juhomat szinte el hagyom érted Felkerestelek pedig ezt életedben nem kérted О pásztor tudom hogy méltó nem vagyok jóságodra De eltévedt báránykádat kérlek ved feli váladra Emberek fia ki ontád emberekért véredet Ne ves ell engem gyarló tévejgő testvéredet Lám a tékozló fiúnak is az atya megengedet Hadd dicsősitsem lelkem új kegyelemért tégedet És édes idvezitőnk menyei kegyelemei tekinte E repedezet nádszálra s szent csendeséget inte Modván figyelmezen ég föld örülyön szavamnak lm békeséget intek tévejgő leányomnak A meg térőt érdemesé teszem a jutallomra És az eltévedt báránykát felvészem válaimra Mint az embernek fija ontom az emberekért véremet Nem vetem hát ell e gyarló tévejgő testvéremet Mint az tékozló fijunak az attya meg engedet lm örökre befogadlak én leányom tégedet És imé maga vezete szent jobján egészen be Melyre nagy álmélkodás még nagy ob öröm let a menybe így tehát esik itis újság mindenap amint látod De azért meg sem ir töbet meg ditsőült barátod