A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Adatközlések - Béres András: Utcai árusok, vándorköszörűsök

megettem esetleg, de azon felül harminc forintot hoztam haza. Eltőtöttem vagy öt napot. Sokfélekíppen ment nekünk a sorunk. Vót olyan falu, ahun csak nígy forintot kerestem. Megcsináltam egy ollót oszt jóccakát kívánok. Akkor egy féldeci pálinkát megittam, megreggeliztem, oszt mentem útra tovább. Majd a másik kössígbe oszt pótolt valamit. Sokfélekíppen megy ez. De mikor elöljáróba kezdtem még ezt a szakmát, olyan formán vótam vele én is az első esztendőbe, ó nem leszek én köszörűs. Kiabáltam az uccán összevissza, hát nincs munka. Mert amikor dologidő van, falun nem állnak szóba az emberrel. Mind azt mondja, hogy megyünk a mezőre. Nem írünk mi most erre rá. Majd jöjjík vasárnap. Na dehát ha mindenfele vasárnap mennénk, akkor otthon mi lenne." A távollét ideje alatt rendszeresen ugyanazon a helyen szálltak meg. Többnyire istállóban volt a szállás. Nyáron istállóban vagy színben. A fizetség rendszerint az volt, hogy „leköszörültünk érte." Ez pedig mind a szállásadónak, mind a mestereknek jobb volt, mert inkább többet dolgoztak mint húsz forint érték, de semmivel sem kevesebbet. „Vót az úgyis, hogy ledógoztunk neki ami belekekerült vóna a mostani viszonylatba húsz forintba, de leköszörültük mi neki még ötvenet is. Mert összeszedte ettül is, attul is, még a sógorát is elhozta nímék. Mi osztán leköszörültünk neki." Így a szállás is rendeződött, néha még kosztot is kaptak, főként meleget, mert akkor nem szorultak tarisznyára, hideg kosztra. Egyébként a kosztot maguk vásárolták. Tojást vagy tejet ettek, esetleg sült szalonnát csináltattak, néha tojást üttöttek rá. A hajdúsámsoni Tokaji András ma kerékpárra szerelt köszörűjével közlekedik. Most már azt nem csinálják, hogy tolják a taligát egyik faluról a másikra. A múltban, a felszabadulás előtt sokat kellett fizetni a vonatra. Nem bírták azt is megkeresni. Inkább gyalog jártak. Ma lényegesen olcsóbb a vonatköltség. A taligatolás igen fárasztó, bizony nemigen volt dalolnivaló kedvük menet közben. A mesterség többnyire a családban hagyományozódik. Meghalt férje mesterségét az özvegyasszony folytatja, aki férje után kiválthatja az ipart. A vásárokra menő mesterek útközben a falvakat járják. Sorra mennek egyik községből a másikba. Érkezés után felállították a gépet és hozzákezdtek csörömpölni. A mester egy ócska kaszadarabot tett a négysarkos pinglivasra, kalapácscsal ütögette, majd kiabált: „Borotvát, ollót tessenek köszörültetni. Megírkezett a köszörűs." Vagy így kiabáltak: „Ollókat, késeket, húsdarálókat, borotvákat, megjött a köszörűs." Gyakran tolják maguk mellett, és úgy kiabálnak. Ilyenkor jönnek az emberek. Némelyek kíváncsiságból is, mások kiszólnak: „Álljon meg. Aztán felállítják a masinát, akinek van köszörülni valója átadja, megalkusznak és megcsinálja. Az egyezségnek és a munkának meg van a rendes menete. „Kérem átadta a tulajdonosa. Itt van — aszongya — mester köszörülje meg ezt a borotvát, vagy ollót. Akkor átvettem. Mennyibe kerül ? Így beszügettünk rendesen. Megeggyeztünk, akkor bement, de mondta, hogy szóljon ha kíszen lesz, ha többen vótak. De ha egy vót, nem vót sürgős dóga, megvárt engemet, míg megcsináltam a munkát. Ollót, húsdarálót, vagy késeket. Ha elkészült visszaadtam abban a pillanatban a gazdájának." A munka szabályos menetében a köszörűt leállítja, majd pontra felállítja lendítőkerekét, lábbal megnyomja a lábító hajtót. Lendületbe jön és működik a köszörű. A munka befejeztével leszerelik, megfogják a két tolóját és toszítják, mint a targoncát. A tolókerék nincs összefüggésben a lendítőkerékkel. A köszörülés érzéssel megy. Be ne melegedjen semmiféle szerszám. Ha a lendítő megforgatta a követ, a mester odatartja a köszörülendő, élezendő eszközt, 375