A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Tóth Endre: Oláh Gábor utolsó évei

ban felteszi a kérdést: „vájjon mi az, amit Oláh Gábor hagyott ránk ? Nem tudom megmondani. Én őt, mint embert szerettem s éreztem magam helyett élőnek és szenvedőnek. Ahogy Adyról fiatalon azt írtam: ő itta el az én boromat s ő írta meg az én írásaimat, Oláh Gáborról, most öregen azt mondom: ő zárkózott be helyettem a négy fal közé és ő adta magát oda az éjfél lidérceinek." Keresi, kutatja Oláh szellemi őseit, elmagánosodása és írói megrekedése okait: „Talán típusra a Tompa kategóriájába tartozik. Tompa sem volt hajlandó még Miskolcra sem elmenni papnak.. . Oláh Gábort sem lehetett soha Pestre hozni. Nem volt meg benne a cselekvés izzó láza. S mégis az az érdekes, hogy a lámpa bűvös körére zárva és a nekivadult fantázia kísértései között: mindig a nyers, az igazi életet akarta megnyergelni és betörni. Csak, mivel nem volt maga benne az élet sodrában, egy fél lépést mindig elkésett. A rettentő bába megírásánál éppen úgy, mint a forradalmi verseinél. Ady elöl haladt a zászlóval, Oláh utána jött az eseménynek, de úgy, mintha most indulna vezérelni. Az ő Kar utcai szobájába későn jött be a lárma. De ha becsapott, úgy kigyúlt! s akkor azt mondta: a fene egye meg, én olyan peches vagyok, én mindig elkések... Milyen jól illett hozzá, hogy a szülővárosa a hatvan évét — hatvanegy éves korában ünnepelte... Oláh Gábor embereinek azt írtam, hamar küldjék el azt a versét, amit azon a napon (az ezüst koszorú ünnepség napján, Т. E.) az összes debreceni iskolában el fognak szavalni tőle. Nem küldték el. Nem is szavaltak sehol, csak a hivatalos ünnepélyen. — Kimentem Gáborhoz, a kórházi ágy vízibetegéhez. Az volt a baja, ami Bethlen Gábornak: a szívével volt zavar. Megfogtuk egymás kezét, két öregember s tűnődve búcsúztunk az ifjúkor reményeitől, vágyaitól és a rövid intermezzótól, amit úgy hívnak, hogy: élet."

42 Féja Géza

4 aki előzőleg már több alkalommal szigorú kritikai mérce alá állította a költőt, halálakor így parentálja el: „Torz kép él róla, s már életében a méltatlanul elfeledett íróink sorába lépett. A kortársak lelkiismeretéhez szólok: válogassuk ki alkotásainak halmazából a drágaköveket. Tanítson bennünket legalább a halál lelkiismeretre és igazságosságra"

c Asztalos Sándornak a költő halála után néhány hónappal megjelent tanulmánya abból a szempontból érdemel figyelmet: hogyan látta őt az akkori húsz évesek nemzedékének egyik tagja, aki történetesen tanítványa is volt a középiskolában. A fiatal költő-kritikus szerint Oláh Gábor mániákusan hajszolta a grandiozitást, a szoborszerű halhatatlanságot, s klasszicitásra való törekvést. Ezeket a „fiktív célokat" ostromolta példátlan makacssággal, a feloldás, a végleges harmónia megtalálásának reménye nélkül. Ez Oláhnál nemcsak a stílusban, szerepvállalásban nyilvánul meg, ez „az alkat hibája". A túlméretezett szerep legyűri reális adottságait és lehetőségeit, pedig az utóbbiak sem voltak kicsinyek. A tanulmány azzal a végső összegezéssel zárul, hogy kiadatlan művei nem teszik nagyobbá a költőt, legfeljebb tisztábban áll a róla alkotott kép, amely vázlatosan már életében kialakult."

44 A számtalan és kevéssé érdekes nekrológ közül ki kell még emelnünk a Nagyvárad és a Szegedi Napló c. lapok hasábjain megjelent, de általunk csak kivonatosan ismert cikkeket. A Nagyvárad cikke (amely mögött Tabéry Gézát sejtjük) megemlíti, hogy amikor a Holnap, az Adyék híres antológiája megjelent, Oláh Gábor irodalmi híre már túljutott Debrecen határain. „Újszerű versek csendültek fel a cívisváros felől és egy ideig úgy látszott, hogy mély, magyar zengésű dalaival Oláh Gábor, a Péterfiáról Adyval egyenlő vértezetben fogja kivenni részét a magyar irodalom megújításából," — emlékezik a hőskorra a cikkíró, de befejezésként azt is leszögezi, hogy „... ez a nagy tehetségű író igazi népszerűség295