A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Tanulmányok - Tóth Endre: Oláh Gábor utolsó évei

Pedig volt korszaka s volt lehetősége, sőt vitathatatlan tehetsége is. Olyan kortársakkal indult egyszerre s egyforma eséllyel, mint Ady, Babits, Juhász Gyula, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Kosztolányi és Tóth Árpád. De míg ezek — hosszabb-rövidebb ideig tartó készülődés, vagy stagnálás után megtalálták világnézetük bázisát, felismerték és összeegyeztették adottságaikat a kor szellemi áramlataival (néha a kor kívánalmaival is), addig Oláh Debrecenben rekedve egy virtuális, megfoghatatlan világszellem felé törekedve, a különféle műfajok közt magát felaprózva, az egészséges vitáktól és kritikáktól elzárva, „saját levében főtt" s az irodalom körforgásából kiesett. Az öregség küszöbén 1938 elején kezd sűrűbben panaszkodni egészségének rohamos romlása miatt: „Különben mintha kimerültem volna. A múlt nyár óta alig írtam valamit. Igaz, hogy október óta folyton betegeskedem. Csak apró verseket szülök. Pedig az idők nagyok. Vagy nem élnék már a saját koromban?" — adja fel magának a nehéz kérdést.

1 Betegsége ellenére ez év januárjában három előadást tartott Shakespeareről az Ady Társaság és az akkor Debrecenben működő, baloldali magatartású Horváth Árpád színigazgató által szervezett Színházi Szabadegyetem keretében. Szokatlanul nagy számú közönség hallgatta, csupa lelkes fiatalság. Legnagyobb sikere a Hamletet elemző első előadásának volt. Másodszor a Lear királyt, majd az Othellót méltatta. — Jellemző Oláh „nagyság-mítosz"-ára, hogy előadásaiban azt is kifejtette: az akkori színészeket nem tartja alkalmasaknak Shakespeare -szerepekre, mert fizikailag törékeny, vékonydongájú emberek. Szerinte az igazi Leart és Othellót csak Nagy Frigyes gránátosaihoz hasonló, kétméteres óriások tudnák hitelesen alakítani. Áz ő Shakespeare-színész ideálja Szacsvay Imre volt, akit sokszor láthatott a Nemzeti Színházban, egyetemi hallgató korában, amikor ő is ott statisztált estéről-estére nyolcvan krajcárért. Arról is panaszkodik, hogy Shakespeare-ről szóló tanulmányaiból egész kötetet tudna összeállítani, de nem akad rá kiadó. Shakespeare iránti imádatában Petőfivel verseng: „Ez a költő volt rám legnagyobb hatással, mióta élek." Ez a rajongásig menő hatás részben azt is magyarázza, miért vonzódott Oláh is a nagy témákhoz, a tragikumhoz, a magános és meg nem értett hősökhöz, s hogy miért menekült a lármás mindennapi élet elől a játék, az álom szabad és színes képzeletvilágába. S az is jellemző, hogy Shakespeare-t, aki bár megírta titokzatos szonettjeit, munkássága túlnyomó többségét kitevő színpadi alkotásai miatt mégiscsak drámaírónak tartunk, Oláh hangsúlyozottan költőnek aposztrofálja. S neki van igaza, mert ő nem műfaji kategóriák szerint osztályozta az írókat, hanem aszerint, hogy melyikben teng túl a Hrai elem s melyikben az epikai. Es ki tagadhatná, hogy Shakespeare nemcsak szonettjeiben, nemcsak tündérjátékaiban, hanem a lét és nemlét kérdéseiben kiutat nem lelő Hamlet-ben, vagy a gyilkosságokban tobzódó király drámákban is ízig-vérig lírikus ? Ekkor jelenik meg a valószínűleg egy-két évvel korábban íródott tanulmánya Leopardiról, az olaszok nagy, magános lírikusáról.

2 A Recanatiban remetéskedő, a klasszikus eszmények után sóvárgó, beteges, fiatalon elpusztult költő életét s művei jelentőségét tudósi alapossággal és lírai szenvedéllyel tárta fel. Minden idejét a tanári munka és az írói alkotás töltötte be. Reggelenként az évtizedeken megszokott utcákon át indult az akkori állami főreáliskolába, 276