A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Szabadfalvi József: A debreceni mézeskalácsos mesterség

nadrág, két fekete süveg, a szükségnek megfelelő csizma és fehérnemű. A két esztendős inasnak négy pár vászoning és alsónadrág, a három esztendősnek hat pár ing és alsónadrág. Emellett minden tanuló a második esztendejében már dolgozhatott magának is.

49 A tanulók fizetésképpen kapott ruházatából fény derül azok XVIII. századi viseletére is. A jobbmódúak megtehették azt is, hogy pénzért taníttatták fiaikat. Ezeket pénzesinasoknak nevezték. Harmadfélszáz évvel ezelőtt évenként 25 forintot és két köböl búzát fizettek a „tanítómesternek". A pénzesinasokat természetesen házon kívüli munkával sem volt szabad foglalkoztatni, fizetést nem kaptak és ellátásukról szüleiknek kellett gondoskodni.

50 A mesterek és az általuk foglalkoztatottak között a viszony nem mindig volt harmonikus, az ellentétek az idők folyamán sokszor kiéleződtek. Az inasok gyakran megszöktek mesterüktől. A menekülés módja csak a szökés volt. Szökött mézeskalácsos inasokról tudósít bennünket az 1713-as,

51 az 1726-os

52 mézeskalácsos-, s szökött inast említ az 1814-es közös céhlevél,

53 valamint az 1884-es ipartörvény is.

54 Ilyenkor csak súlyos pénzbüntetés lefizetése után térhettek vissza mesterükhöz, megkezdett szakmájuk tanulásának befejezésére.

55 A tanulót, amikor eltöltötte inaséveit, régen, közös céhgyűlésen, felnyitott céhláda előtt szabadították fel. A felszabadítás után ismertették előtte a ráháruló feladatokat, ezután a tanuló a legények közé került. Ebben az időben, a XVIII. század folyamán, a legényeknek volt külön testülete, a „mesterlegények társasága",

56 A céhes időben a mézeskalácsosoknál amikor a legény munkába akart állni, jelentkeznie kellett a céhmesternél, s ha az azt kívánta, egy hétig nála kellett dolgoznia. A hét lejárta után a mester megvizsgálta munkáját és amelyik mestertársához rendelte, ahhoz kellett mennie és annyi hetibért vagy fizetést kellett elfogadnia, amennyit a céh meghatározott. A céhmester tudta nélkül nem volt szabad—büntetés terhe mellett — senkinek legényt fogadnia.

57 Tilos volt a legények egymástól való elcsalogatása is.

58 Már a XVIII. század elején sem volt az igényeknek és szükségleteknek megfelelő számú segéd. A céhlevél nem is szabályozza a vándorló segédek alkalmazásának a számát, sőt inkább arról rendelkezett, hogy ,,a mesterlegényeknek szűk voltához képest, mind az itt tanult, mind a maga okta bé jött legényeknek vagy Gazdánál, vagy Mester embernél egy végben műhelyben való létele rendeltettet nyólcz hetekre, amelyek közül edgyik, úgy mint a nyolczadik a' Legénnek számára való munkálkodásra engettetett."

60 A legidősebb debreceni mesterek szerint a múlt század végén és századunk folyamán sem volt elegendő számú segéd, ezért a mesterek saját költségükön is igyekeztek hozatni más helyekről. Az elmúlt évtizedekben is szívesen fogadták a vándorló legényeket, s hogy maguknál tarthassák, igyekeztek kedvükbe járni.

60 A debreceni mézeskalácsosok mindkét, XVIII. század elején kapott céhlevele szerint, a felszabadulás után a segéd köteles volt ismereteinek bővítése céljából 3 évig vándorolni. Amikor hazajött, egy évig még legalább segédként kellett dolgoznia, és csak azután folyamodhatott a céhbe való felvételért. Aki azonban nem akart vándorolni és azután egy évig még segédként dolgozni, az 6 forint lefizetése után beállhatott a céhbe.

61 A kontárokkal, a céhen kívüli mesterekkel körülvett céh ezzel akarta erejét, a mesterek számát, a céh súlyát biztosítani. A XIX. század elején Debrecen magistrátusa azonban elrendeli, hogy minden legény köteles 3 évet vándorlással el95