A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Ferenczi Imre: Bocskai István és szabadságharcának emléke a néphagyományban

Ferenczi Imre Boeskai István és szabadságharcának emléke a néphagyományban Az eddigi monda- és vegyes elbeszélő hagyományokat közlő gyűjteményeinkben,

1 tudományos és szépirodalmi folyóiratokban, szórakoztató írásokban, kalendáriumokban, újságokban stb. napvilágot látott mondák futólagos szemléje is elárulja, hogy népünk nem közömbös történeti múltjával szemben. Jellemző, hogy a múlt század műkedvelő és tudományos mondagyűjtőinek figyelme elsősorban a történeti néphagyományokra irányult. Mindez abból adódott, hogy közülük sokan a történettudomány' művelői is voltak, akik a romanticizmus szellemétől áthatva lankadatlan buzgalommal bányászták elő a nemzeti múlt minden hagyományát: írott forrásból és szóbeliségből egyaránt. Mindkettőt szervesen beleillesztették munkáikba, ebből következően sok esetben joggal vonták magukra a kritikátlanság vádját, amellyel az utódok illették. A meginduló módszeres történetkutatás éles határvonalat húzott e kétféle forrás között, és a néphagyományban megőrződött történeti emlékek összegyűjtését a nép költészetével foglalkozó tudomány körébe utalta. E munka folytatására elsősorban a múlt század utolsó harmadában szárnyait bontogató néprajztudomány művelői lettek volna hivatottak. Az erőteljesebb gyűjtőmunka azonban nem indult meg, ami részben annak tudható be, hogy a népköltészet kutatása még hosszú ideig az irodalomtörténet gyámsága alatt állott. Kétségtelen ugyan, hogy a századforduló idején s az utána következő évtizedekben megindult összehasonlító munka szép eredményeket hozott: a magyar népköltészet kutatása egy pillanatra európai rangra emelkedett. De ennek az útnak megvan a negatív oldala is, mert az összehasonlító népmondakutatás révén nagyrészt szertefoszlottak azok a romantikus ideák, amelyek a történeti néphagyományok iránti érdeklődést annak idején felébresztették. Az irodalmi nézőpont is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a kompozíció tekintetében a költői műfajokkal versenyezni képtelen népmondák mostoha sorsra jutottak. A népköltészeti műfajok terén különben olyan éleslátást tanúsító nagy költőnk, Arany János megállapítása jellemző e kor felfogására. A Naiv eposzunk című tanulmányában többek között ezt olvashatjuk korabeli gyűjteményekben közreadott mondákról: „Egy-egy rideg monda, töredékben, zilált prózában, hullong itt-amott; rajta műalkatnak semmi nyoma."

2 Érthető tehát, hogy a népmondák iránt megcsappant az érdeklődés, de hozzátehetjük, hogy a felszínre került csekély népmondaanyag sem megbízható forrás a kutatás számára, mert többé-kevésbé stilizált formája az eredetinek. 215