A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén

A pásztorok igen büszkék harangkészségükre. El nem adják, de a magukéra mindig nagyon vigyáznak. Szíját kenegetik, csatját s a harangot fényesítik. Időnként megnézik ütőjét és ütőtartóját, hogy nem kopott-e. A gondos pásztor az ütő horgát megbőrözi, hogy ne kopjon, tovább tartson. A szép haranggal dicsekszik is. „Van nekem olyan harangom, hogy egy kétéves bornyút az orrára rántana," ami azt jelenti, hogy nagyon súlyos, rangos jószágra való, amelyik tudja is viselni, büszkesége a pásztornak. A harangokat időnként cserélgetik. Egyik jószág nyakából a másikba teszik, hogy fel ne törje a nyakát. Forró nyáron, nagy melegben leszedik a jószág nyakáról a harangot, mert a szíj alatt megizzad a bőr és igen hamar kisebesedik a nyaka. Ősszel, amikor már hosszúak az éjszakák és a jártatás megkezdődik, újra felrakják. Amikor leszedik a jószágról a harangot a kunyhónál akasztják fel, ilyenkor a kunyhóban minden szeg tele van haranggal. Ezek a harangok vagy a pásztoréi vagy a gazdáké. Ha a gazdáké, a pásztornak számolni kell vele. Minden pásztornak van legalább 10 darab, de legtöbb a juhásznak van. ősszel, amikor a juhval beszámol, a pergőt leveszi, kampójára fűzi, és elviszi haza, ahol tavaszig pihennek. A tinókra, vezérürükre ezelőtt divat volt félkilós csengőket rakni. A csikós a pergő használata mellett csengőt is akasztott a lovak nyakába. A gulyásbojtárok a csengőt rendszerint saját jószágukra tették. A juhász még nótába is belefoglalja: „Nem akar a vezérürüm legelni. Rézcsengőjét keservesen pengeti. Idegen szagot érez a pusztában, Hátranézek, jön hat csendőr utánam."

123 A gulyásbojtár, vagy juhász mindig a saját ízlése szerint egy ismerős csengőöntő parasztnál csináltatta meg a csengőt. A nyakszíját maga vágta ki, készítette és díszítette. Még a csatot is a maga ízlése szerint tervezte meg és készítette el fából és ezt a mintát vitte el a csengőöntőhöz, hogy öntse ki. Megtörtént, hogy csontból, vagy szaruból faragott a csengőszíjra csatot. Mások, akik a vascsatot szeretik azt mondják, hogy a rézcsatot csak olyan kivagyi emberek használják. A nagy jószágtartó városokban, mint amilyen Debrecen is volt, továbbá a Hortobágy közelébe eső falvakban lényeges háziipar volt a csengőöntés. Egyszerű földműves emberek télidőben, vagy tavasszal és ősszel, amikor a mezőgazdasági munka szünetelt, csengőöntéssel foglalkoztak. A csengőöntés apáról fiúra szállt a családban és az ottani lakosság csengős előnévvel különböztette meg az ilyen embert, mint pl. Csengős Nagy Imre Hajdúböszörményben.

124 A szép szavú csengő nemcsak színt jelentett a hajdúsági, hortobágyi legeltetésnek, hanem a számadó pásztor rangját is emelte. Napjainkban ritka a csengő, jobbára csak harangot használnak, de azt is csak régieket, mert ma nem tudnak beszerezni. Csengőt a legutóbbi időkben csak földművelő emberek, parasztgazdák használtak. A hortobágyi, hajdúsági pásztorok által használt harangoknak, pergőknek, csengőknek nagyon szép gyűjteményét őrzi a Debreceni Déri Múzeum.

125 Amikor a harang vagy pergő megcsorbul, elhasad vagy elkopik, 191