A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén

tanít a pásztor. Nekivágódik egy szíkpadkának, eltörik a bot derékban, vagy letörik a kampó. Ilyenkor lejjebb faragják a szárat, újra rászerelik a kampót. Ha többször megismétlődik, végül kis kampó lesz. Az ilyen számadónak rövid, megkapja a cangahajtó bojtár. Hiba történhet még akkor is, ha vizet ugrik át a kampó segítségével. A szár könnyen derékba törhet. Helyébe más bot kerül. Ha a bot nagyon régi kedves szerszám, a gazdája elteszi emlékbe. De szoktak ár- és kalapácsnyelet is csinálni belőle. Sőt ha fája jó, gyakran díszített karikásnyél készítésére is felhasználják. A kunyhóban szalonnát akasztanak rá. Végül eltüzelik. Öreg juhászok kampójukat legkedvesebb rokonukra hagyják, vagy meghagyják a családnak, hogy tegyék melléjük a sírba. Sokszor gazdája halála után olcsón más dasználatába kerül. A régi juhászok a juh mellett bunkósbottal jártak, vagy pedig fokost viseltek. Ez egy bunkósbotra húzott rézfokos. Fokosát a csengőöntő, szárát a pásztor maga készítette.

97 A kondások pedig baltát viseltek, különösen akkor, amikor makkoltatni jártak a hegyi erdőkbe, melyre számtalan pásztori visszaemlékezés utal.

98 A karikás, vagy karikásosior a bot mellett különösen a csikósoknál használatos kézbeli eszköz. A gulyások már kevésbé használják. A csikós feltétlenül szíjostort, a kondás munkára kötélostort, ünneplőben pedig szíjostort tart. A karikás a pásztornak nemcsak terelőeszköze, hanem dísze is. Két részből áll, ostorból és nyélből. Maga készíti, ügyes fonással nyelét felpillangózza és a botokhoz hasonlóan kiveri. Az ostor bőrből készül, nyele rendszerint szilvafa. Fonásnál derekába kötelet ereszt. A bőranyagot döglött állat hasalji részéből veszi ki nyúzás közben, s /iasz-nak nevezi. A bőrszerzés napjainkban egyre körülményesebb. Ugyanis ha megdöglött egy jószág, először hírt kellet adni gazdájának. Ha esetleg belső hiba esett rajta, megvizsgáltatta állatorvossal, s csak azután lehetett megnyúzni, mert lehetett pásztorhiba is. Pl. nem rendesen itat vagy megütötte. A fiatal növendék jószágnál nagyon vigyázni kellett, mert gyenge, bottal úgy megütheti, hogy nem is megy tovább. Előfordul ilyesmi a legnagyobb vigyázat mellett is. „Amék már tudott beteg vót, azt mondta a gazdája: „Nyúzzátok meg hé, tiétek a bűri" vagy ha szüksége vót a bürre, abba az időbe egy pengő vót a napszám, adott egy pengőt. Nyúzásnál a hasaalját kivágtuk, az volt az első. Azt nem vette észre a gazdája. Még a bürszedő se, pedig az ismeri a bűrt. Megmarad a ködök, a tőgyrész, ha tinó, még a csök is. Nem veszik észre. Vótak olyan gazdák, hogy vigyázták, mert tudták, hogy a pásztorok a hasit elviszik. De olyankor elküldtük a gazdát hasítás előtt egy veder vízír, még jóformán oda sem írt, mán kivettük a hasit."

99 Az így szezett bőrt feszesen egy deszkára szegezték, hogy csonttá száradjon. Megtörténik, hogy még kiszegezés előtt mészbe dugja, hogy a szőre lepálljon. Mások hasgatás alkalmával szőrtelenítik. A bőrt hasihasgatóban hasogatja fel kívánt szélességűre, egyenletesre.

100 Mások szabad kézzel csinálják, hogy sugár formája legyen. Mindig annyit hasít fel a pásztor, amennyit feldolgoz. A hasihasgató téglalap alakú kemény deszkadarab. Szélén két- három 1—15 cm mély bevágás. A bőr elejét bevágja, éles bicskáját belehelyezi s azon keresztül húzza. A hasihasgató egyenletesre vágja a szíjat. Ezért 180