A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén

szaggal vagy." A kampót ritkán hagyja el magától, mindenhova magával viszi. Büszke rá, mert az a címere. Másrészt azért is magával viszi, mert nem tudja sohasem, hogy kivel, hol találkozik. Még veszett kutya is megtámadhatja. Hivatalos helyen is nála van. Mikor bemegy, kalapját leveszi, balkézbe fogja, kampóját bal hóna alá veszi. Dolga végeztével kint újra felteszi kalapját, s kampóját kezébe veszi. Ha nincs nála, akkor úgy érzi, elhagyott valamit magától. Jószág mellett pedig el sem lehet képzelni kampó nélkül. Már kiveréskor nála van, ha nem kezében viszi, akkor szamár hátára szereli. Ez ma már ritkán fordul eló, mert szamarat alig találunk a juhászoknál. Ha a juhász kezében tartja kampóját, rendesen köpü alatt fogja meg egy tenyérnyi távolsággal lejjebb. Ez különben minden pásztor rendes kéztartásához igazodik. Ha leül maga mellé teszi, s a horgas része van közvetlen mellette. Ha a kunyhóba megy, kívülről az ajtóhoz, vagy az ajtó mellé támasztja. Ha beviszi a kunyhóba, közvetlen az ajtó melletti sarokban a helye. Gyakran szeget ver a kunyhó ajtófélfájába, oda akasztja kampóját, hogyha kilép, azonnal kezébe vehesse. Ha a kunyhóból kilép hóna alá veszi. Különösen esős időben vigyáz a kampófejre, mert könnyen rozsdát kaphat. Esős időben szűr, vagy bunda alatt tartja, mert ha megázik a szár, piros színét elveszti. Amikor a juhász felveszi a kampót, a kutya is azonnal „kíszenlítbe" van, „botra ugat". A birkát nem üti, egyrészt mert az állat gyenge, másrészt melegben ütésre sem mozdul. A juhok mögött mozgatott bot végét ugató puli elől azonban menekül. A juhász kampóját elsősorban juhfogásra használja. A rühes birkát ezzel fogja ki a nyájból. Először kiszemeli, hogy melyik jószág szorul gyógykezelésre. A botot megfordítja kezében, és kampós horgát beleakasztja a birka hátsó jobb lábába. Kezét végigcsúsztatja a száron, így közel kerül hozzá. A nagyobb birkát csánkon alul, a bárányt csánkon felül tehát a horgasinánál fogja meg. Ilyenkor a birka nem tud kirúgni. Kampó segítségével akármilyen juhot könnyebben meg lehet fogni, mint nélküle. Ekkor a juhász „megkampózza" a birkát. Őszi, esős, szeles időben, mikor leülni nem lehet, ha megáll a juhász egy-egy órára, mivel a vállán levő bunda nehéz, kampójára könyököl. Jobb kezét ráteszi a kampó fejére, s így kezével együtt bal hóna alá veszi, végét letámasztja és ránehezedik. Ha az állásban elfárad, tovább megy a birka után. Mivel nem ülhet a vizes földre, különösen tavasszal, átveszi lába alatt a kampót és ráül. Tenyerével megfogja feje alatt a kampószárat, a fej előtte van, végét két lába között a földre támasztja, ránehezedik. Karjával tartja magát. Tulajdonképpen csak guggol, s a boton kissé támaszkodik. Gyakran megesik, hogy így elalszik, ilyenkor bizony az orrára esik. A juhász azért ül így le, mert ha elaludnék is, egyensúlyát elvesztve könnyebben felébred, mintha feküdnék. Ha ezelőtt megdöglött a birka, a kisbojtár, mivel az ő kötelessége volt> összekötötte a juh négy lábát, beledugta a kampót, „vállára lökte a dögöt" és úgy vitte a dögtemetőhöz, ahol megnyúzta. Ha a számadó a kunyhónál tartózkodik és bojtárját nem éri szóval, kalapjával ad jelet, hogy merre terelje a birkát. Ha még így sem látja a bojtár, kalapját botra teszi, s a megbeszélt jelet mutatja, melyből a bojtár megértheti, hogy merre irányítsa a nyájat. Régebben óra gyanánt is használta a juhász. Végével a földbe szúrta, s árnyékáról nagyjából, mint napóráról meg tudta állapítani az idő állását. 174