A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)
Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén
hogy visszatartották bérüket, de a fenyegetés soha nem maradt el. A csikósokat épp ezért tiltották el rendeletileg a bot jószág melletti viselésétől. 50 A kondás botja pedig azért görbített hogyha utána hajítja a disznónak, ne véggel, hanem görbe derekával találja a jószág oldalát, mert így végig csúszik rajta és meg is üti anélkül, hogy benne kárt tenne. Ha a gulyás megy valamerre és szűr van rajta, akkor botját bal hóna alá fogja úgy, hogy a bot vége a szűr hasítékán két arasznyira kiér. Ha megáll és pihenni akar a jószág mellett, vagy útközben, akkor botját maga elé állítja, kerek fejére mindkét kezére ráteszi, mellével rátámaszkodik így könnyebben megpihen. Ha a jószág utána megy, vagy a vállához támasztja, vagy a fejénél fogva, maga előtt tartva ütögeti a földet, szerinte nem fárad úgy ki, mintha bot nélkül menne. Viszi botját derékon markolva, vízszintben tartva, viszi derekára merőlegesen, két karját hátul beleakasztva, vagy fejét hóna alatt kinyújtja, hátánál középen két kézzel megfogja. Néha komótosan megáll, egyik kezét a bot bunkós végére helyezi, s rátámaszkodik: végét megfogva, kezével kitámasztja szűre elejét, hogy járja a szél, hogy hűtőzzön. Néha a juhászokhoz hasonlóan átveti lába alatt, ráguggol s így pihen. Az öreg Pecze István számadó pedig leszúrt botjára helyezett túzoktollas kalapja előtt letérdelve káromkodott, ha már mást nem tehetett keserűségében. Káplár Miklós festőművésznek, a Hortobágy nagyszerű ismerőjének az életből ellesett robosztus tusrajzai szemléltetik előttünk a bot viselésének néhány érdekes mozzanatát. 51 Ecsedi István, a Hortobágy jeles tudósa érdekesen írja le a csikós lóháton való botviselését, 52 aki azt a nyeregkápa, vagy prices karikájában, vagy a szőrrózsához rögzítve vállán átvetve viseli. Ha a botokat használatuk szerint akarjuk megkülönböztetni, először is két nagy csoportot határolhatunk el. I. Hétköznapi, II. ünneplő botok. A hétköznapi használati bot nagyobbára minden díszítés nélkül való. Tulajdonképpen ezzel dolgozik a pásztor. Kutyája mellett legfőbb segítőtársa. Az ilyen hétköznapi kézbe való szerszámot nem, vagy csak ritkán szokták díszíteni, akkor is kevés berakott virágot tesznek rá. Nem is csoda, hiszen ezzel tereli, idomítja a pásztor a jószágot, hajítja, harmat és eső egyaránt éri, s a díszítmények az esőtől dagadó, majd a perzselő napon hirtelen összeszáradt fából előbb-utóbb kiperegnének. Ilyen célra csakis erős, szívós, szálas vagy rugalmas fát használnak. Bár zsírral, vagy avas szalonnával időnként bekenegetik, de megállapítható, hogy nem fordítanak egyes pásztorokat kivéve különösebb gondot rá. Az ünneplő botok már lényegesen nagyobb megbecsülésben részesülnek. Inkább csak ünnepélyes alkalmakra, „ünneplőbe" hordják ezeket, vagy ha a városba, esetleg vásárra mennek. Az ilyen bot „húzott" fa, vagyis vastagabb fából hasítja a pásztor, úgy, hogy a vastagabb fát négy felé vágja, s úgy veszi ki belőle. Először fejszével kinagyolja, majd kétnyelü késsel lehúzza. Az ilyen kézbeli alkalmatosság a vonókéssel való lehúzásától, tisztítástól kapja a húzott nevet. „Ez a bot, ha megbecsüli az ember éltéig eltart" — mondja a pásztor. Az ilyen botok legtöbbnyire igen szépen díszítettek. Méltán mondják az ilyenre, hogy címere a pásztornak. Vigyáznak is rá, hogy eső ne érje, s használat után zsíros ruhával lekenik, ápolják. Egy-egy ilyen boton sokszor évekig, sokszor fél életen át dolgozik a díszítő pásztor, s 165