A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Szabadfalvi József: A debreceni mézeskalácsos mesterség

ben a Nyugat-Európát és a Közel- és Távolkeletet összekötő kereskedelmi út. Ezen szállították nyugatra a keletről hozott, nagy szerepet játszó árukat. Lehetséges az, hogy a világkereskedelemnek ez a nagy útja Debrecent is érintette. Debrecen városának a kereskedelemben betöltött szerepe külö­nösen naggyá akkor lett, amikor Nagyvárad helyett városunk kapta meg az árumegállítás jogát. A tanácsjegyzőkönyvek állandóan foglalkoznak a Szepességről, Cseh- és Morvaországból, Szerbiából és Boszniából jövő keres­kedőkkel, szerecsenekkel, örményekkel és izmaelitákkal. A debreceni vásá­rokon találkoztak az erdélyi, felvidéki kereskedők az alföldiekkel és a közép­és nyugat-magyarországiakkal. Itt sereglett össze Tiszántúl 4—5 vármegyé­jének vásározó népe. Ez tette mozgalmassá, színessé Debrecen városának képét évszázadokon át. 141 Az elmúlt évtizedekben évenként négy vásárt tartottak Debrecenben. Ezek közül a legjobb az augusztusi volt. Az őszi és a téli általában a leggyen­gébb. Legkisebb volt az eladási lehetőség a tavaszi vásárokon. A mézeskalá­csos mesterek vallomása szerint így volt ez a vidéki vásárokon is. A szoros mezőgazdasági munkával terhelt tavaszi idő nagyon megcsökkentette a vá­sárra járók számát. Levonható még ebből az a következtetés, hogy a debre­ceni vásárok forgalmát ekkor már főként Debrecen és Tiszántúl földműves és pásztornépe adta. A karcagi mézeskalácsosoknak is legkedveltebb vásárhelyük a debre­ceni volt. Ide vagy saját szekerükön vagy fogadott szekéren jártak. Ha va­sárnap kezdődött a vásár, már csütörtökön este elindultak és pénteken a reggeli órákban érkeztek meg. Délután már ki is pakoltak. „Szombaton délig csak csengett-lengett", mondja az egyik karcagi mézeskalácsos. A vásár csak délután kezdődött meg, és 3—4 napig tartott. Szerdán este indultak haza. Szívesen emlékeznek vissza ezekre a vásárokra. Azt mondják, hogy „Debrecenben a nagy tésztát szerették, kevés apraja kellett". A debreceni vásároknak ez a jellemzése nemcsak a tésztaféleségek keresletére utal, ha­nem vásározásuk eredményességére is. Ma már valóságos legendákat mesél­nek a debreceni vásárokról. Azt mondják, hogy volt olyan vevő, aki 100—200 pengő áru tésztát is vásárolt tőlük. Debrecen város lakossága is igen szíve­sen vásárolt a karcagiaktól. Sólymos Ede gyűjtéséből tudjuk, hogy a bajai mézeskalácsosok is nagyon szívesen emlékeznek vissza jó csanádi vásárokra. „Oda három nagy kocsi áruval mentem", mondja az egyik adatközlő. 142 Egy-egy jó vásárra a XVIII. században is jól felkészültek. 1725-ben Német Mihály kassai mézeskalácsos azért indított pert egyik segédje ellen, mert az nem az általa megszabott 82 000 darab mézeskaláccsal, hanem csak 71 000 tésztával indult el Szikszón át Tokajba és megbetegedése miatt 16 000 darab eladatlan kaláccsal tért vissza. 143 A vásárokon meghatározott sorrendben rakodtak le. Az elsőség a szo­kásjog szerint mindig a helybelieké volt. Utánuk sorban a vidékiek követ­keztek távolsági sorrendben. Minél messzebbről jött egy-egy mézeskalácsos, annál hátrább került. Ha többen voltak egy-egy helységből, a sorrendet nyilazással döntötték el. Ez volt szokásban a vásárokra járó iparosok köré­ben. A debreceni vásáron történő nyílvetést Herman Ottó írta le: »Debre­czenben a nyílvetés gyakorlására nézve, a földosztás tekintetében mindez­ideig régi feljegyzés nem akadt, de fennáll a gyakorlat a vásárosoknál. A legnagyobb iparágak: a szűcsök, csizmadiák, szíjgyártók és a „fonatos sátrak gazdaasszonyai" nyilat vetnek a helyért, a melyen árúihatnak. Minden ipa­127

Next

/
Oldalképek
Tartalom