A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1958-1959 (Debrecen, 1960)

Beke Albert: A „Nyugat” debreceni kapcsolataihoz

csoportosodtak ebbe az összefoglaló látásba a futásnak újabb a dúsabb motívumai is. Sajnos a felolvasások közönségbeli visszhangjáról — ha a lapok szokványos referádáit nem tekintjük — mindössze két egykori tudósítás maradt ránk. Az egyik Tóth Árpádnak az az egy mondata, hogy: „A matinénak erkölcsi sikere volt, anyagi aligha. Egypár szép asszony... („néhány szomorú lány és fáradt úr". . .), tanárok, Csokonai-köristák, sok diák, és sok potyajegyes volt a közönség." A másik egykorú forrás Kardos Albert, aki szintén úgy emlékszik, hogy a délelőttöt megelőző bizakodás: „csak részben valósult meg. Közönségsikerről nem beszélhetünk, mert a hallgatóság csak félig töltötte meg a termet és mert ennek a hallgatóságnak a soraiból is sokan hiányoztak, akiknek illett volna megjelenniük." Azokról, akik más alkalmakkor pontosan számontartották, hol kell — ha másért nem, hát illendőségből — megjelenniük: ez alkalommal sem tételezhető fel feledékenység: tudatosan, tüntetésszerüen maradtak távol. Anyagi és rendezői szempontból tehát jobb „összetételű" közönséget is elképzelhetünk, de a Nyugat gárdája, a maga érdekét tekintve mégis meg lehetett elégedve: ott voltak a „jövendő fehérei", az „ifjú szívek", akik hivatva voltak a város majdani meghódítására. III. A matinét követő délutánt mi mással tölthették volna el a vendégek, mint a szokásos városnézéssel. Ez pedig Debrecenben már 50 évvel ezelőtt is kb. azt jelentette, amit ma: a kollégiumi könyvtárnak és a Nagyerdőnek a megtekintését. A könyvtárban Oláh Gábor kalauzolta őket — aki abban az időben még a könyvtár tisztviselője volt —, s „Ignotus és Osvát — mint Tóth Árpád írja — meghatottan fogdosták az Arany Buda Halálának ^ kéziratát és Csokonai írásait, Adynak felolvasták Csokonai búcsúbeszédéből azt a pár sort, hogy „felszül még engem Kalocsa vagy Eger. . .", szóval kisült, hogy Csokonai elmondta már, hogy Életemnek egy csúnya fokán Pap akartam lenni Kalocsán... Ez a délután igen gyönyörű volt, s én, aki fölényes és blazirt blattal mondogatta volt magamban, hogy no, most az úgynevezett debreceni nevezetességekkel akarják végig unatkoztatni velünk a délutánt, igazán meghatva és megszégyenülve nézegettem az Arany és Csokonai relikviákat. Emellé pedig Ignotus mondott finom és mély irodalmi dolgokat." A könyvtár, a poros kéziratok és könyvek után a Nagyerdő friss levegője és őszi pompája jól eshetett a kőrengetegben élő pestieknek, s az amúgy is irodalmi emlékeket támasztó miliő mi egyéb beszéd-témát is sugallhatott volna a látogatóknak, mint épp azt, miről délelőtt is szó volt? „A Nagyerdőre én kísértem ki a vendégeket — írja Kardos Albert — és ott hárman, Ady, Ignotus, meg én külön szakadtunk és bolyongtunk a már kopaszodó fák és tarlott bokrok között az erdőnek azon a táján, ahol most Tóth Árpádnak piakettes emlékműve áll. Csodaszép őszi nap volt, amelynél szebbet Ady Párizsban sem látott, mikor „oda beszökött az ősz". Ignotus meg én hangosan vitatkoztunk irodalmi kérdéseken, mert én, mint az Arany—Gyulai iskola neveltje nem olyan könnyen hajoltam meg Ignotusnak 214