A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1958-1959 (Debrecen, 1960)

Béres András: Adatok a debreceni gubásmesterséghez

az aláhelyezett kádnak az egyik oldalba, de középtájon vágjon, vagy zuhanjon a víz. Megemlítem, hogy erre az általános mérték egy szál egyenes lécnek a csatorna ferde oldalán vezetve, a kádfenéknek az oldalába illesztésénél az úgynevezett csínján kellett érintkezni. A kádak kb. 900—1000 literesek voltak, alul-felül a végtől 25 cm-re kifúrva egyik donga alul, másik felül, miáltal, bár vízben állott az alsósor juk különösen mindig, de a nagy víznyomás folytán mindig nyomódott keresztül a víz rajta, s így a kádba vetett gubákat forogni elősegítette. A vízládában a zsilipek előtt 3—4 méterrel még volt egy ún. szemétfogó kapu. Vastagabb fűzfa-gallyakból sövényszerűen fonva úgy, hogy könnyen kivenni és betenni lehessen, ami a víz hozta gaz és falevél megfogására volt alkalmazva, hogy a kádban levő gubákra ne Vigye a víz, mivel abban sok kárt is tehetett volna, kivált valami nagyobb gally féle, mert falevél úgy is átcsúszott elég. Ezt minden két-három nap takarítani kellett, mert még a vizet is visszatartotta, ha nagyon megtelt szeméttel. A kádak szélénél kissé magasabban méter széles palló, mire a gubák húzattak ki, s e felett szinte méter magasságban egy gerenda beépítve karfának, melyre a pallóra rakódtak fel a gubák, hogy a víz kicsepegjen belőlük. Ez volt a kalló-felszerelés. Megjegyzem, hogy a zsilipek stb. már az épület egyik végében, tehát fedél alatt voltak. A többi részét az épületnek a festő tanya (így is neveztetett) foglalta el, s a szabados tereken a kallás alá való gubák voltak összerakva, aminek szinte hely kellett, különösen a május hó derekától. A summásabb gubák ilyenkor kerültek oda, bizony néha összejött egyezer, sőt több is egyik-egyik kallónál. Mindenik kallónál debreceni gubás mester lakott, úgynevezett kallós gazda, kiket időnként a céh, a társulat választotta pályázók közül mindig egy évre. Ha híven teljesítette kötelességét, maradt tovább, így volt aki 15 évet is töltött egyfolytában, ők vették szerbé-számba az érkezett gubákat, ezt ugyan a közszólás folytán írtam így, mert ez ott fordítva volt. Először ugyanis számba vették hány, mennyi, milyen? és azután szerbe. Így nevezték a sorrendet, amit a kallásnál be kellett tartani. Az oda érkező mester, vagy segéd, ha nem üres kallóra ért oda, ami ritkán és csak télen, vagy kora tavaszon történhetett, a szer jest kérte kallós gazduramtól, így tudhatott tájékozódni a dolog felől. Ha több embernek a gubája ment egy szekerén, oda érkezéskor a kallós gazda felolvasta, egyezik-e számban a vele küldött cédulával, melyet az elnöktől kellett itthon kérni a gubák számához és a hozzá szükséges fához, ami tizenkettő gubához egy méter fa kellett, hogy legyen. Ezen cédulákat átvette a kallós gazda, neki azzal év végén számolni kellett. így a cédula nyomán a gubákat felolvasva a legkevesebb mennyiség lett az első szeres, így tovább, a legtöbb lett az utolsó, még abból is csak (24) huszonnégy. Ha háromszor 24 óra alatt, ennek kikészülte után nem érkezett újabb szállítmány a kalló területére, akkor írhatott újabb huszonnégyet szerbe a summás gubaszámból kallós gazdauram. Ezt szigorúan be kellett tartani, sőt ott megforduló mesterek is jogosan ellenőrizhették. Más lapra tartozott, ha két olyan tömeges gubával bíró mester jött össze, s közösen megállapodtak, hogy egyik is egy kádon, másik is egy kádon megosztva, ha lassan is — de nem várnak egymásra, úgy is került ott munka mindenik félnek, még jól is esett a megosztás. Ha tehát nem volt akadály, lehetett rávetni a kádra, mert ezt a kifejezést használták általában. Előkészítve lett egy-egy kádra három guba, mely előkészítés abból állott, hogy az összederekazott gubát kifordítva, a szőrével kifelé, a szélén belül fonallal át- és visszaöltve jól görcsre kötötte 7—8 helyen, a végét nem, az egész szélességében szabadon maradt, majd kaparó fával az összeborzolódott szőrt kissé kisimította, sok esetben fel is rázta, s úgy vetette a kádba, előbb csak kettőt, majd 10 percnyi idő után az egyiket kihúzva vetette rá a harmadikat, s a kihúzott egy gubát megnézte, hogy felcsapta-e jól a víz a szőrét, ha rendben találta, úgy hozzá vetette a többihez, így járhatta a hármat együtt, amint kívántatott &—10—12 óra hosszáig, amiből néha lett 24 is, befolyással lévén rá a munka és a gyapjú természete. Megjegyzem, hogy a szőr annál szebben maradt meg a gubában, minél kevesebb ideig verte a víz, de mégis a posztója volt a fő, hogy jó forradt legyen még a szőrének a rovására is. De ha csapatásnál a kihúzott guba szőrén azt lehetett észrevenni, hogy a szőre letapad 2L posztóra, akkor bizony ki kellett húzni mind a kaparófával, jól felkaparni az egészet, ami nem volt kellemes feladat, s legtöbbször az itthoni rendes jó fésülésnek a fogyatékossága, elhamarkodása volt az oka, csak néha a gyapjú minősége. Ezen eljárást nem kellett tenni a fürtös gubákkal, azt hányhatta rá bátran az ember, nem félt ily nemű kellemetlenségtől, bár azokat tovább kellett járatni, azaz hosszabb ideig. A guba kihúzásához mélyre erősített vashorog szolgált, de nem hegyes, hogy átfúrja a gubát, csak gombbal a hegyén, hogy ráakadjon a guba, míg a kádból kiemali a pallóig, ott már kézzel többre ért az ember, még rá is lépett néha-néha úgy viaskodott a vízzel. 153