A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1957 (Debrecen, 1958)
Béres András: A Déri Múzeum Debrecen környéki díszes pásztorbotjai
dáskor, vagy nyáron kivágott fa nem jó, hamar eltörik. De ha a pásztor valahol ilyen tőrőlhajtott sugár fácskára akad, és számára megfelelőnek látszik, kivágja, hosszú ideig féltve őrzi, dédelgeti, míg munka alá foghatja. 16 A hortobágyi pásztor nem egyszer napi járóföldet is megy egy jó botnak való árvatölgy, vagy más fa után. Egy-egy jól megmunkálható darabért nem átallja a megközelíthető szőlőskertek gyümölcsfáit is megdézsmálni. Pásztoraink legszívósabbnak, leghasználhatóbbnak a tölgyfát, de kiverésre legalkalmasabbnak a szilvafát tartják igen szép piros színe miatt, és azért, mert a kivert díszeket jól tartja. A somfát csak a juhászok kedvelik. Az utóbbi időben a kőrisfa terjedt el. Ritkán mogyorófát is tudnak szerezni. Fűzfát, nyárfát, juharfát nem is használnak, mert könynyű és nem rugalmas. Alig ér a jószághoz, máris törik. Még esetleg a гаkottya 17 ha néha-néha feltűnik a használt botok között, de igen ritkán találkozunk vele. Még kell jegyezni, hogy nagy jószágpásztoraink a somfát azért nem szeretik, mert nagyon nehéz, kemény, „hasonlítja a vasat" és hamar eltöri a jószág lábát, vagy azt a részét, amelyiket éri. A tölgyfa már jóval hajlékonyabb. Az ú.n. mocsártölgy, vagy árvatölgy „szijjas", hajlékony, nem pattan meg, nehezen törik. A színe fakó. „Ezelőtt az erdőrűl hordták az ilyet azok a böszörményiek, akik seprűt is szoktak árulni", 18 rendszerint cigányok. „Kocsis Béla, a Szikszai apósa 19 előre megrendelte a böszörményiektől ezeket a botokat. Nála mindenféle jó fát lehetett kapni, ű is ezektűi vette, ott vótak ilyesmik. Bot, kampó, pergő, meg ami kellett." 20 A pásztorok sok érdekes adatot tudnak elmondani egy-egy szép, botnak érdemes fa megszerzéséről. Némelyik bojtár, a botnak kiszemelt fát gondosan neveli, levagdossa vékony ágait, hogy egyenesen nőjön. Mások áldozatok árán is megszerzik. „Itt laktam Nagykarinkón. A Semsey grófnak volt ottan tőgyfás erdeje. Onnan magam is sokat elhordtam. Csak az egy kics ; t fílős vót, mert ha megfogták az embert, az egy kicsit sokba került." 21 A levágott botot megfűtik, hídlás alatt trágyalében színesítik, 22 érlelik. A kikészített botot aztán a művészkedő pásztor munkába veszi. (XIII. tábla, 1. kép.) Először is a fejét szép simára faragja, hogy tányéros legyen, azután markolatát díszíti fel olyan formán, hogy a szeme elé eső tárgyakat kivágj a rézből, vagy kireszeli kaucsuk fésűből, esetleg csontból, vagy szaruból és ezeket a bot kivésett fejébe berakja. A díszítés egyszerűbb és sok tekintetben primitív, de a Debrecen környéki, illetőleg hortobágyi pásztorok művészetének jellegzetes darabjait nyújtja. Némelyik pásztor csak a bot markolatát rakja ki, másik csak bevéséssel díszíti botja fejét, de van olyan pásztor, aki évekig, sőt évtizedekig dolgozik egy ilyen általa kedvelt boton és lassanként a derekát is berakja különböző figurákkal. A jószágkihajtás utáni tavaszi idő nem alkalmas a díszítő munkára, mert még enni is alig van ideje a pásztornak, olyan szeles a jószág. Legx * Kovács László: i. m. 106. 17 Rekettye fűz. 18 Tóth István balmazújvárosi pásztor szíves közlése. 19 Balmazújvárosi kampókészítő kovács, akinek veje, Szikszai Gyula ma is készít pásztorok számára kampót és tart műhelyében raktáron botot, főleg kampónyélnek alkalmas somfát. 20 Gönyei Sándor, Juhászkampókészítés Balmazújvároson. N. É. XXXI. (1939) 73. 21 R. Tóth István szíves közlése. 12 Ecsedi István, i. m. 209. 89
