A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1957 (Debrecen, 1958)
Béres András: A Déri Múzeum Debrecen környéki díszes pásztorbotjai
• éri. Nagyon sokszor megtörtént már az, hogy a kis borjúnak oldalát, vagy lábát eltörték, vagy a növendék marhának szarvát leütötték az ilyen bot* ütések. Néha előfordult az is, hogy a kényelmesebb pásztorok meguntak vizet húzni a jószágnak, megunták a nehéz favedret emelgetni, s botjukat vágták a falka közé, elverték őket a vályútól. Ilyenkor csak úgy csattogott a bot a jószág hátán és szerencse, ha minden baj nélkül megesett a terelés. Természetesen ha a gazdák ezt megtudták, — mert mindig tudomásukra jutott —, igen keményen megbüntették a pásztorokat. Előfordult különösen nagyobb kár esetén, hogy visszatartották bérüket, de a fenyegetés soha nem maradt el. A csikósokat épp ezért tiltották el rendeletileg a bot jószág melletti viselésétől. 9 A kondás botja pedig azért görbített, hogyha utána hajítja a disznónak, ne véggel, hanem görbe derekával találja a jószág oldalát, mert így végig csúszik rajta és meg is üti, anélkül, hogy benne kárt tenne. Ha a gulyás megy valamerre és szűr van rajta, akkor botját bal hóna alá fogja úgy, hogy a bot vége a szűr hasítékán két arasznyira kiér. Ha megáll és pihenni akar a jószág mellett, vagy útközben, akkor botját maga elé állítja, kerek fejére mindkét kezét ráteszi, mellével rátámaszkodik, így könnyebben pihen. Ha a jószág után megy, vagy a vállához támasztja, vagy a fejénél fogva maga előtt tartva ütögeti a földet, szerinte nem fárad úgy ki, mintha bot nélkül menne. Viszi botját derékon markolva, vízszintben tartva, viszi derekára merőlegesen, két karját hátul beleakasztva, vagy fejét hóna alatt kinyújtva, hátánál középen két kézzel megfogja. Néha komótosan megáll; egyik kezét a bot bunkós végére helyezi, s rátámaszkodik; végét megfogva mutat vele, s ha szűrben van, botja két végét megfogva, kezével kitámasztja szűre elejét, hogy járja a szél, hogy hűtőzzön. Néha a juhászokhoz hasonlóan átveti lába alatt, ráguggol s így pihen. Az öreg Pecze István számadó pedig leszúrt botjára helyezett túzoktollas kalapja előtt letérdelve káromkodott, ha már mást nem tehetett keserűségében. Káplár Miklós festőművésznek a Hortobágy nagyszerű ismerőjének az életből ellesett robosztus tusrajzai szemléltetik előttünk a bot viselésének néhány érdekes mozzanatát. 10 (2. a—f kép.) Ecsedi István, a Hortobágy jeles tudósa érdekesen írja le a csikós lóhátán való botviselését u , aki azt a nyeregkápa, vagy prices karikájában, vagy a szűrrózsához rögzítve vállán átvetve viseli. * Ha a botokat használatuk szerint akarjuk megkülönböztetni, először is két nagy csoportot határolhatunk el. I. Hétköznapi, II. ünneplő botok. A hétköznapi használati bot nagyobbára minden díszítés nélkül való. Tulajdonképpen ezzel dolgozik a pásztor. Kutyája mellett legfőbb segítőtársa. Az ilyen hétköznapi kézbevaló szerszámot nem, vagy csak ritkán szokták díszíteni, akkor is kevés berakott virágot tesznek rá. Nem is csoda, hiszen ezzel tereli, idomítja a pásztor a jószágot, hajítja, harmat és eső egyaránt éri, s a díszítmények az esőtől dagadó, majd a perzselő napon 9 Ecsedi István hagyatéka DMA. NGy. 71, 77. 10 A rajzokat Káplár Miklós készítette barátja, Ecsed i István számára. A kedves rajzokat a Déri Múzeum Adattára őrzi. 11 Ecsedi István, A Hortobágy puszta és élete, Debrecen, 1914, 210. 85
