A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1957 (Debrecen, 1958)

Koczka László: Debrecen művészetének tíz éve

Mások, vulgarizálva a fogalmat egyszerűen naturalista képeket neveztek ki szocialista realista képeknek. Ismét mások megnyugodva vették tudomásul, hogy nem akarja senki a művészetet uniformizálni, és nem kell valamiféle előírásos kincstári formavilágot meghonosítani. A félreértések következtében erősen elterjedt az epigonizmus. Igen sok kárt okozott ezen a téren a díjak odaítélésének következetlensége. A bizonytalankodók nem egy esetben egy-egy kitüntetett művész stílusát utánozták. Azt gondolván: lám, ez lesz a követendő út, hiszen ezért kitüntetést adtak, jóllehet a kitüntetésnek más oka volt: előlegezett bizalom, bizonyos részleteredmények alapján. Természetesen ezek a jelenségek leginkább azoknál mutatkoztak, akiknél nem a meggyőződés, hanem valamilyen más érdek volt a döntő. A kultúrforradalom hazánkban igen széles fronton bontakozott ki. Eredményeiről az utolsó években sokan szívesen hallgatnak. A revizionizmus egyik módszere épp az volt, hogy igyekezett elhallgatni az eredményeket és tagadta azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a vezetés a hibák kijavításáért tett. A kultúrforradalom Debrecenben a művészet tartalmi fejlődésében mutatkozott meg. Művészeink szorosabb kapcsolatba léptek az élettel. Néhány sor a kiállításokról írt bírálatokból: ,,A ma valósága olyan szép és gazdag, hogy szebbet és gazdagabbat nem lehet kitalálni sem (nyilatkozik az egyik művész). A képzőművészeti kiállítás azt bizonyítja, hogy festőink többsége ma már látja ezt és képeik eszmei tartalmát egyre mélyebben hatja ez át." (Néplap, 1951. október 11.) — „Képzőművészeink az eltelt év alatt ismét sokat gazdagodtak tartalomban és kifejezési formában egyaránt. Művészi szemléletük egyre mélyül. Már nemcsak festegetnek a kor követelményei szerint, hanem a kor követelményei egyre következetesebben válnak a saját művészi álláspontjukká és mind hívebben látják meg a dolgozó nép igazságát." (Néplap, 1952. nov. 15.) A bírálók sürgős követelésként adnak hangot már 1953-ban annak, hogy a művészeknek szélesebb munkalehetőséget kell biztosítani. Alkotó napok rendszeresítésével segítettek szerveink ezen a nehézségen. De segítettek úgy is ( amit később igen sokszor szemére lobbantottak a vezetésnek), hogy kivitte a művészeket vidékre, bekapcsolva őket nem egyszer a napi politikai feladatok megoldásába is. Ma már helytelenítjük ugyan ezt a módszert, nem azért mert kivitte a művészeket falura, hanem azért, mert a napi, politikai agitációban nem azt a szerepet adtuk nekik, ami a művészt megillette volna. Nem azt, hogy szemlélődjenek, ismerjék meg az életnek ezt a vetületét is, hanem közvetlen politikai agitációra kértük meg őket, és ez a módszer alapvetően helytelen volt. Mindamellett látnunk kell azt is : alapjában véve mégis jogosan mondtuk akkoriban, hogy ez segítség volt, mert a napi politikai feladatok révén a művészek közelebb kerültek az emberekhez, a vidék életéhez, és a problémák nem átszűrve, hanem közvetlenül jutottak el hozzájuk és hatottak rájuk. Ebből nem egyszer olyan művek is fogantak, amelyeket örömmel láttunk később a kiállításokon. Csak egy példát, a Dienes Jánosét, aki már a felszabadulás előtt abbahagyta a festést, azt hangoztatva : „a vidéki festőknek nem igen jut más, fessenek csak szobadíszt." A Debrecen perifériáján, a Bocskay kertben élő művészre olyan .hatással volt a megpezsdülő élet, hogy nagyszerű kép178