A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1957 (Debrecen, 1958)

Julow Viktor: Pope Fürtrablásának ismeretlen magyar fordítása

valami tehettséget csak adott a' természet a' fehér személyeknek a' sírásra, békételenségre, nyögésre, és sóhajtásra; egy füstéi töltött palatzk fenekére helyheti a' félelem borzasztásit, melyekkel a' bánatot, és halvány irigységet vegyíti. A' Gnóm vígan tér vissza a' Fold színére ezen gyászos ajándékkal, Belindát kedves Barátnéjának Talestrisnek karjai között főidre függesztett szemmel, 's bontott hajjal találván, megpukkasztja a' tömlőt fejek felett. Egyszerre ömlik -belőle a' düh, és háborgó indulatok; — Belinda, több, mint emberi haragra lobban, -s Talestris mind inkább táplálja a' harapódzó lángokat, midőn égre terjesztett kezekkel, s tele torokkal sikoltoz. „Óh szerencsétlen Leány!" (egész Hampton court meghallja a' kiáltást, 's a' bús viszhangok sokszorosan visszafelelik ezen szomorú igéket: Szerencsétlen leány!)" Hát csak azért a vakmerőért vesztegetődött volna annyi essentia, púder, és pomádé?«ő értté lett volna a' szünetlen fáradozás? Ő értté kellett ezen ékes haj fürtöknek fodorító vas közzé szoríttatni; ezen negédes Főnek ezer kínzást szenvedni? — Mely nagy győzedelem a' rablóra; — mely háborúság a' többi szeretőkre nézve! Mennyire nem fognak ezen minden tisztes Személyek tűnődni! Nem, nem engedi meg a' betsület, hogy ez abban maradjon, nem engedi,mondom, a' betsüíet, melynek minden örömünket, nyugalmunkat, sőt józan okosságunkat is tartozunk feláldozni. Érzem, óh Belinda! egész mértékben a' te méltó bánatodat. Előre látom, hallom a' bokros gúnyokat, bosszantó kuttzantásokat, és katsingatást; nem leszel többé az uralkodó Szépség lejjebb szállottál egy foggal (!). Mitsoda Lélekkel védjem én ezen túl a te elvesztett betsületedet? Avagy adhatom-é ki magamat ezen túl a te biztos barátnéd gyanánt? Nem válik é gyalázatomra barátságod? — Ám várd békével, hogy elmetszett hajfürtjeidet gyémántal szegett kristályba foglalják, és győzedelmi pompával hurtzolják fel, 's alá a' rabló kezek. Ah! inkább, mint sem ez történjen, a' Menny, Főid, és Tenger, az emberek, majmok, mopszlik, és papagályok mind dűljenek viszsza a semmiségbe." Ezeket mondván Talestris, szikrázó szemekkel rohan a' tollas Lovaghoz, 's annak, mint szeretőjének fennyen megparancsolja, hogy, akárhogy teszi szerit, visszszanyerje a' veszélyes haj fürtöt. A Lovag el vala egészen foglaltatva, és nem ok nélkül, mert ámbra-pixisét, és nádpáltzája torka kötőlékét csudáltatta a' társasággal üres gondolatokra mutató pósgás képét felfúván, szemmeresztve hallgatta Talestrist; azután egyet szippantván, így szóllott a' Báróhoz nyájason: ,,Ugyan, hogy esett ez a' dolog? Mi az ördög? Átkozom a' lelke hajfürtje! de — morbleu! betsületet kell tudni; tudom, hogy te tsak tréfálsz; de ez a' tréfa még is helytelen, jöszte kérlek, és add által nekem azt a' hajat." Ezen beszédét végezvén újjra megüti tobákos pikszisét. „Szivem szerént sajnálom, felel a' Báró, hogy ily ékesen szólló Űri ember hasztalan fárasztja magát; mert esküszöm azon szent haj fürtre, igen is azon szent haj fürtre esküszöm, mely nem száll többé vissza a' maga eredeti helyére, 's egy oly szép főtől elszakasztatván, nem nyer új díszt növése által; esküszöm reá, hogy győző karomon fogom viselni utolsó leheletemig!" Ezen szavakat mondván büszke tekintettel vévé elő a' hajfürtöt. 138