A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1948-1956 (Debrecen, 1957)

Ditróiné Sallay Katalin: Gyakorlati tapasztalatok a restauráló laboratóriumban

embereket nem elégítette ki. De e két könyv további kísérletekre, cikkek megírására, kutatásokra adott ösztönzést. A leszűrt tapasztalatokat, kikristályosodott munkamódszereket, az évek során át sikerrel alkalmazott újabb eljárásokat, és a megfelelő régebbieket foglalta össze az 1954-ben megjelent egyetemi tankönyv, a „Régészeti kézikönyv. I. Gyakorlati régészet" с munka. Ennek egyik fele a régészeti tárgyak általános kezelési elveit, munkamenetét tartalmazza, a tárgyak állapotának megfelelően. Az elsőnek és harmadiknak említett könyv szerkesztői munkaközösségének a Déri Múzeum egyik restaurátor szakembere is aktív tagja volt. A restaurálási tapasztalatok bővítése, kísérletezése terén még hatalmas feladatok várnak ránk. Ehhez feltétlenül szükséges egy olyan tudományos szinten megjelenő kézikönyv, amely ne csak a régészeti anyag restaurálásával foglalkozzék, hanem ölelje fel általánosítva minden múzeumi szakcsoport anyagának restaurálását, konzerválását és preparálását. A restaurálás tudományos alapokra fektetésével megszületett a minden restaurátor számára megszívlelendő elv : „Minden tárgy és minden anyag külön probléma." A tárgyat nem elég csak anyagának és milyenségének alapján, meghatározott recept szerint kezelni, hanem okvetlenül tekintetbe kell venni a tárgy állapotát. S ezzel megnyitottuk az utat a tudományos kutatáshoz, a tudományos alapokon nyugvó restaurálás megvalósításához. Űj eljárásokat dolgoztunk ki, vagy kritikai vizsgálat alá vettük az eddig alkalmazott régieket, némelyiket tudományosan megokolva elvetettük, pl.: a fémeknél Steffensen kénsavas, és Blell hevítéses eljárását. A múzeumi laboratóriumban az újítást és ésszerűsítést sokszor a megfelelő, eddig alkalmazott vegyszer vagy vegyi anyag hiánya is parancsolóan megkövetelte. Kevesebb vegyszer, sok esetben más anyag alkalmazása jobb, és gyakorlatilag egyszerűbben keresztülvihető eljárásokat eredményezett. Előfordult, hogy a régen jól bevált kezelési módok idővel nem biztosították a tárgy maradandóságát. Az évtizedekkel ezelőtt nem megfelelő módon kezelt tárgyak egy részénél az akkor alkalmazott anyag romboló hatásának kiküszöbölése is új feladatok elé állított. A biztosan alkalmazott munkamenetek során előfordult gyakran olyan eset is, amikor hamisítványra bukkantunk. A legnagyobb probléma előtt 1949-ben álltunk, amikor nem tudtunk beszerezni cinklemezt és cinkreszeléket, mely a vas és bronz tárgyak legnagyobb százalékánál a kezeléshez elengedhetetlenül szükséges volt. A tárgyak romlását tétlenül nem nézhettük. Megkezdtük alumínium lemezzel kísérletezésünket és sikerre vittük. Ezzel párhuzamosan a cink, illetve alumínium szalaggal formája miatt be nem csavarható tárgyakat cink-reszelékbe ágyazzuk. Cink-reszelék mintájára alumínium-reszeléket nem gyártottak s nem gyártanak ma sem, így a helyett alumínium drótból magunk készítettünk vagdalékot, s ezt használtuk kiváló eredménnyel az ilyen kezelést igénylő tárgyaknál. Az alumínium használata azért is bizonyult gazdaságosabbnak, mert a hozzá alkalmazott marólúgból lényegesen kevesebb mennyiség is elég volt a vegyi folyamat megindításához. Az eredmény pedig teljesen megegyezett a jól bevált cinkes eljárással. — Újításunkat az Oktatásügyi Minisztérium díjazta, és 1951-től minden múzeumi műhelyben bevezették, s a továbbiak során nem volt fennakadás 82