Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1942 (1943)

Jelentés a Déri múzeum 1942. évi működéséről és állapotáról - A múzeumi tisztviselők tudományos munkája 1942-ben. Gyűjtés, kutatás, megfigyelés, ásatás

54 dombokról hollók ereszkedtek le a völgyre ; az őstermészet egyre szűkebb helyre szorul az emberi kultúra könyörtelen törtetése elől : de itt-ott mégis jó volna az eddiginél több kíméletet gyakorolni! A Szil-lápját is védett helynek kellene nyilvánítani! A megoldás könnyű volna, mert a Szil-láp két kifolyását töltésgáttal lehetne elreteszelni és a már meglévő töltést egy kissé megfejelni. A Mátéfolyással pedig, mely úgy is levezetőcsatorna lesz, lehetne a körülzárt Szil-lápot táplálni. így kb. 25—30 hold terület maradna meg az őstenyészet és az ősfoglalkozás számára! Szerettem volna még a Répás-, Nyikos- és Dongó-szigeteket is megtekinteni, de kifogytunk az időből és különben is elhatároztuk, hogy a jövő év folyamán ide újra ellátogatunk. * Estefelé házigazdám befogatott, hogy meglátogassuk Orosz Lajos földbirtokos barátunkat szárazföldi tanyáján. Erre az útra felesége is hozzánk szegődött. Ha az ember Bányay Pál hites mérnök 1864-ben készült színezett térképét nézi Érkeserű szabályozott határáról, akkor a Szárazföld nevű határrész a falutól DK-re egész közel fekszik, úgyhogy az Orosz-tanya a falubeli Márton-kúriától légvonalban két és fél kilométer távolságra esik. Mi egy ilyen rövid út egy kétlovas kocsinak jó úton, egyenes úton?! Igen ám, de október végén jártunk, lucskos, vizes idő köszöntött reánk és hozzá még az Érvölgyében voltunk, Érkeserűben, melynek nincs egyetlen kövezett útja, az egész határ csupa láp, sziget, rét, lapos, ér, folyás, berek, erdő, káka, gyékény, nád, rókalyuk, ludastó és borzhalom! Ilyen terepen a légvonalbeli kilométerek számát kettővel-hárommal kell szorozni, ha az ember valahová el akar jutni! Azért erről az esti és őszi utazásról érdemes néhány szót szólani, mert egész bizonyos, hogy ősapáink is úgy utaztak hajdanában, ahogy mi 1942 október 23-án a sárbafulladt érkeserűi határon! Mikor a kúria elől az utcára kifordultunk, még az éppen akkor felkelő hold is valósággal kinevetett bennünket : hová megyünk ilyen utakon?! Ugyanis a hold nagy veres tányérját egy kis ritkás felhő véletlenül úgy takarta, hogy az tisztára emberi arcot öltött. Két szeme, orra, bajusza és szélesen nevető szája volt! Valamennyien elcsodálkoztunk rajta! Mire a falu végére értünk, ez a gyenge holdvilág is megszűnt az összesűrvödött párák megett s aztán már csak a felhők szűrtek alá némi fénynek se nevezhető derengést. A falu sarából a Kis- vagy Nemes-zugon mentünk ki, át az asszonyvásári hídon, elhaladva a Fráter-kúria telke mellett. Az utolsó ház udvarán emberek mozogtak. Megállottunk. — Merre volna jobb az út? — kérdezte gazdám. A válaszból senki se lett okosabb, hiszen ki jár most naponta a határon?! így hát a kocsisra és még inkább a lovakra bízva magunkat, nekivágtunk a rettenetes sárnak. Kocsink hol jobbra, hol balra