Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1941 (1942)

Jelentés a Déri múzeum 1941. évi működéséről és állapotáról - A múzeumi tisztviselők tudományos munkája 1941-ben. Gyűjtés, kutatás, megfigyelés, ásatás

10 balkézfelől üdvözlő tekintetet vetettünk Káplár Miklós festőművész sírkövére, melyet Medgyessy Ferenc tervezett. Rideg temetői környezetben 1935 tavasza óta pihen már ez a sok nélkülözésen átment alföldi parasztművész, akinek alkotó lelkét a természet mindig gyöngéd ujjakkal simogatta... A nagy kerek város nyugati peremén ül a Szeles-csárda, túl rajta a régi cserépgyár házai vannak. A nyílegyenes kövesúton haladva, szemünkbe tűnt a Strázsa-halom s azontúl a híres-neves Pródi-halom. Ilyenek nélkül az igazi alföldi tájat el sem lehet képzelni! Valamikor az úttalan síkságon embernek-állatnak irányt jelző igen fontos szolgálatot teljesítettek. Ma is érezzük ezeknek a halmoknak tér- és időjelző szerepét, ha feléjük közeledünk vagy távozunk tőlük. A nagypródi legelőn egy szétszedhető disznóhodályt és távolabbról kereken járó, hordozható gulyás-kunyhót láttunk. Helyváltoztatáskor négy lovat vagy bivalyt fognak elébe. Az éppen ott tartózkodó legelőgazdával, Kardos Bálinttal néhány szót váltottunk. Megígérte, hogy a legközelebbi vontatásról híradással lesz, amikor is Balogh István majd lefényképezi. Ilyen vándorló pásztorbódét 1910 körül Zoltai Lajos is megörökített a hajdúhadházi Poroszlópusztán, melynek képét hozom életrajza 36. ábráján (Évkönyv, 1939—1940. 267. 1.). Györffy István a hortobágyi Ohatról közöl egyet (Magyarország Néprajza, II. köt. 201. ábra). Mikor közeledtünk a Dedő-csárdához, lassan kezdtek a vizek feltünedezni. Nyugat felé, a távolban opálosan fénylő sávok jelentek meg a láthatár szélén... Jó lovaink után sebesen gördült a könnyű kocsi... A messzeségben a sávok szélesedtek, elnyúltak... Itt-ott egy-egy tanyát is mutattak már fordított tükörképpel... Ha nem lett volna tudomásunk az árvízről, azt hihettük volna, hogy a délibáb játszadozik reggeli jó kedvében. De mikor elértük az Ürmöshátat, a Horqos-tavon túl egész valóságában tárult elénk a végtelenbe vesző, 6000 holdas tenger víz! Tengernek nevezem, mert hiszen ott látja az ember, hogy a víz síkja egybeolvad a párásán fátyolos ég aljával. A tiszapolgári útról Nyugatnak nézve, helyenként, ahol a vitorlás hajókra emlékeztető fehérre meszelt tanyaházak nem gátolták a fürkésző szemet, ilyen óceáni tájban gyönyörködhettünk... Avagy nem is tudom minek nevezzem azt az érzésemet, mely embertársaim keserves kárvallásának láttára ébredt a lelkemben?! Talán legmegfelelőbb, ha azt mondom a szó szoros értelmében : borzalmasan szép volt!! Kövesutunk, mintegy lábatlan nagy híd, futott bele a tengerbe. Mikor már ott voltunk, benn az árban, csak akkor láttuk, hogy az éjjel az óriási vízfelületen jégkéreg képződött. Ez okozta a tompa opálfénvt, mely helyenként mégis csillogásba ment át. Olyan helyen mélyebb a víz, az éjjeli tavaszelői szélben jobban hullámzott s ezért nem tudott befagyni. Hirtelen nagy kopogásra lettünk figyelmesek, mintha valaki egy zárt deszkakaput bottal veregetne. Balfelől, néhány száz lépésre