Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1939-40 (1941)

Függelék - Zoltai Lajos dr.1861—1939

347 Érzem a hálát a d-i ősi Alma Mater iránt, amely szeretettel nevelt emlőin engemet is. Érzem a hálát mindazon, már rég elpihent derék jó emberek iránt, akik korán árvaságra jutott zsenge gyermekségem óta pártfogásukra érdemesnek tartottak. Érzem a hálát azok iránt is, akik keresztapaságát vállalták irodalmi, helyesebbn történet-irodalmi téren tett szerény első kísérleteimnek : névszerint Vértesi Arnold, dr. Takáts Sándor, Bernáth István és dr. Kovács Ferenc írók és tudósok iránt. Őtőlük kaptam a leghathatósabb serkentést, különösebben a még mindig kevéssé feltárt városi közlevéltár gazdaságtörténeti vonatkozású anyagának publikálására és feldolgozására." Ezután Zoltai a személyét ért megtiszteltetést megosztja munkatársaival. U. i. megtaláljuk a díszdoktori oklevél szövegét is. A felavatottak tiszteletére rendezett banketten többek közt szép beszéddel üdvözölte Zoltait dr. Magoss György polgármester is. Az üdvözlésekre Zoltai, életére és működésére rávilágító köszönő beszédet mondott. 5

4 Zoltai a törvényhatósági bizottsághoz 1929 június közepén a következő beadványt intézte : „Mélyen tisztelt nagy jó Uraim! Alázatosan esedezem újból : méltóztassék engemet a Déri Múzeum igazgatói állásának végleges betöltése után mindjárt felmenteni a közszolgálat teljesítésétől és elhatározni nyugdíjazásomat." Elmondja, hogy egy évre már vissza volt tartva, tovább azonban egészségi állapota miatt nem szolgálhat. Lábára idült ízületi bajban szenved, kímélnie kell magát és a múzeumnak is érdeke, hogy „közel hetven éves rokkant mindenese helyett" a szervezett állásokban fiatal erők végezzék a múzeum ügyeit. Aztán így folytatja : „Tizenhat évig voltam a városi közlevéltár alkalmazottja. Huszonegyedik éve szolgálom, dajkálgatom a viruló ifjúvá nőtt városi múzeumot. Voltaképpen pedig 46 esztendeje annak, hogy az isteni Gondviselés különös kedvezéséből D város „dolgozó jobbágyságába adtam magamat. Mert a Kollégiuma által engem felnevelő város érdekeinek hűséges munkásává lettem én már akkor, amidőn még theologus diák koromban egyik helybeli lap közigazgatási és közgazdasági munkatársául alkalmazott. Hivatali működésemben sohasem a magam érdeke, mindig a köz javának munkálása volt vezércsillagom. Könnyebbségemet se kerestem, pihengetni se vágytam. ímé, közszolgálatom 40 éve alatt a szabályszerűleg kijáró szabadságidőt csak vagy öt ízben vettem ki, gyógyulás végett. Lelkiösmeretem számonkérő széke előtt dicsekvés helyett mégis inkább elégedetlen vagyok önmagammal és működésem eredményével szemben, amelyeket részint saját emberi gyarlóságaim, részint a világháború és az ezt követő politikai, gazdasági katasztrófák, miként egyéb kultúrmunkát is, nagyon kedvezőtlenül befolyásolták. Tudom, hogy a közszolgálat alól való felmentésem után is ... felelősséggel tartozom az általam eddig gondozott múzeumi anyagért. Azt is tudom : a rendezés ideje alatt . . . gyakran szükség lesz ... az én felvilágosításaimra, útbaigazításaimra. Erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy a rendezés munkájából nyugdíjazásom után se vonjam ki magamat. ígérem is, vállalom is, hogy — amennyiben hanyatló erőm, roskadozó egészségem engedi — felvilágosítások, útbaigazítások adására ezután is szíves örömmel készséges maradok. Debrecen XVIII. századbeli egyik nagy főbírójának búcsúzó leveléből idézve : „míg az Isten életemet meghagyja, mindenkor az leszek a városhoz, aki voltam, s hozzá való hűségemet és letett hitemet mindenkor szentül megtartom. Es boldognak akkor érzem magamat, ha e város javát munkálhatom, szintúgy, mintha hivatali székemben ülnék, ott lészen az én szívem és elmém mindenkor." Miként az Ür Mózesnek, élethivatása betöltése után megmutatá Nébó hegyéről az egész Gileádot és az egész Júda-földét : úgy — dicsőség