Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1936 (1937)

Figyelő - Megjegyzések Győrffy István „A magyar tanya" című értekezéséhez

92 sopronmegyei Zwphur nevű falvak, az ezekben lévő kúriák, kertek, erdők és kegyuraságok. A két Pércs nevű falun való megosztozkodásnál rámutat a káptalan egy-egy két házsoros és két-két egyházsorból álló utcára (vicus duplicis ordinis ; és vieus simplicis ordinis ; ilyen volt a régi Debrecenben a Félszervarga és a Félszercegléd-utca). Ezt az oklevelet az Anjoukori Okmánytár V. kötete 107—109. lapjain találtam. E korból talán élőbbről is maradhatott fenn még több olyan oklevél, amelyek az alföldi ősi magyar falutelepülések utcás és így többé-kevésbbé rendezett volta mellett tanúskodnak. Utcák nem is keletkezhettek másként, hanem csak a háztelkek, az udvarok elkülönítése által. Kapukra (portára) is csak úgy volt szükség, ha be volt kerítve a ház. Az pedig köztudomású, hogy a kapu (porta) szám után igazodó magyar adóztatást Róbert Károly király hozta be, éppen akkortájban (1342), amikor Pérchy Mike fiai utcák szerint osztoztak meg a két Pércsfalván. A jobbágyfalvakban tehát utcáknak és az utcákban — ha erdős volt a vidék — kapuknak is országszerte lenniök kellett. Róbert Károly törvénye szerint valósággal voltak is. b) A debreceni tanyák ősei. Györffy István foglalkozik a kerttel is, mint a pásztorélet, a lábasjószág teleltetése kellékével. Ez a szó eredetileg az állat számára bekerített aklot, a széna és más téli takarmánytartó, esetleg kaszálható kisebb füves helyet jelentette, ahogy ezt már Takáts Sándor török-magyarkori leírásaiban is olvashattuk. Bizonyos, hogy ezek a kikompolt, bekerített enyhelyek a későbbi pusztai,,szállások" és a mai „tanyák" őseiül tekinthetők. Nemcsak a Duna—Tisza-közén, Kecskemét tájékán voltak elterjedve. A Hortobágy mellékén is otthonosak, már a XVI. században. De a három István (Györffy I., Szabó I., és Balogh I.) közül, akik bővebben foglalkoztak a debreceni tanyarendszer kialakulásával, egyik sem vett tudomást ezekről a Debrecen környékén alakult régi „kertekről". Én most másodszor hivatkozom rájuk. Először az „Ismeretlen részletek Debrecen múltjából" című könyvemben, a hortobágyi nagy határperek leírásában. Az 1574-ben kezdett zámi-kócsi határper tanúi ismételten említették Kun Orbán kertjét, Nagy Péter kertjét, amelyek a zárni földön voltak, Kócs felől. Babos Mihály, Székely Zsigmond nádudvari jobbágya, mikor még a tízezer szarvasmarhájáról híres-nevezetes Bíró Gáspárt szolgálta, elmondotta, hogy a Bíró Gáspár kútjáról hálásra zárni Kun Orbán kertjébe járt. A Kun Pál kertje is ebben az időben volt közismert. Az 1582— 1584. évi mátai határjárásnál megnevezett határjel. Éspedig az Árkuson túl, Dersegyháza felől, a már akkor is lakatlan Csécs földjén feküdt, valahol a most is meglévő Keserűkút közelében. Kun Pál Bajoni Zsófia Pásztóhy Jánosné zárni ispánja volt. Tanuként szerepelt a zámi-kócsi és máta-zám-ohat-csegei