Ecsedi István – Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1934 (1935)

Függelék - A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása - Tartalom

233 ki ne szakadjon és így akasztja fel. Itt szárad ki a szalonna és olyan finom lesz, mint a mogyoró. Ha jól volt sózva, nem esik bele a féreg, ha azonban egy kis folt van rajta, melyet nem járt át jól a só, oda beköltözik a szalonnaféreg. Nem nagy baj, így is megeszik. Én is ettem és semmi bajom nem lett tőle, legfeljebb gusztustalan egy kissé. Szegényember, akinek nincsen jó kamarája, a nádas tetőn a szelemen-be akasztja a szalonnát. Egy arasznyi pecket farag középre, vékony kötelet köt rá, lyukat vág a szalonnáján, szépen áthúzza rajta és a kötél másik végét a szelemenhez köti. Jó hűvös padon se meg nem olvad, se meg nem avasodik. A hájat kötéllel átkötik és az ösztörűbe akasztják. A sózón összegyűlt fáradt sót összeseprik, bodonba teszik és kenyérsütésnél használják fel. Valamint a kádba maradt jómennyiségű sós véres vizet is kenyérsütéshez használja fel a gazdasszony. A sózót pedig az ól oldalához támasztják és a fejőstehén nyalogatja, mikor hazajön a csordáról, vagy mielőtt kimegy a csordára. Itt és így őrzi a szegényember a zsírozóját, míg el nem jön az új. Érdekes típusa volt a háborúelőtti debreceni piacnak az ószer. Itt árulták tavasszal a télről megmaradt füstölthúst és sósszalonnát a gazdasszonyok. A debreceni gazda télen annyi disznót ölt, hogy nem tudta volna egész nyáron elfogyasztani a húsát, no meg avasodott is, meg a pénz is kellett. Szekerének kasába egy tiszta ponyvát terített és ebbe rakta a füstölthúst, kivitte az ószerre. Ott, vagy a szekérről adta el, vagy leterített a földre egy gyékényt és erre rakta. Azok, akik nem öltek disznót, válogattak és bizony olcsó pénzért jó eledelhez jutottak. Nyár végén a szalonna és a zsír is megkerült az ószeren. A hentesipar egészségi okokból betiltatta a háború alatt a konkurrenciát. Húsevés. Nagy ünnepségeken, mint pásztorfogadás, kihajtás, olvasás, széjjelverés, politikai, családi ünnepeken nagy divat a Tiszántúlon a húsevés. A debreceni és tiszántúli egyszerű ember nem eszik se gulyást, sem pörköltet, csak húst. Nem ismeri, tehát nem is használja ezeket a szavakat, melyeket az irodalom és a vendéglői szótár részére csináltak. A gulyás mint étel, maga is rossz szó. A gulyás marhapásztort jelent. A étel gulyásos hús, vagy röviden gulyásos, de semmiesetre nem gulyás, még kevésbbé gulásch. A pörkölt régi magyaros neve aprópecsenye, vagy röviden pecsenye. A debreceni gazdasszony úgy mondja röviden : hányjuk oda a húst pecsenyének. Falusi népünk csak húst főz,