Ecsedi István – Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1934 (1935)

Függelék - A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása - Tartalom

195 liszttel, tojással és zsemlyemorzsával bevonja, zsírban kisüti, nagyon jó. Fokhagymás lével úgy készítik el, hogy a galambhúst jó bő lében megfőzik, 3—4 fő fokhagymát megtisztítanak és apróra feldarabolják. Beleteszik a lébe, rántást tesznek bele, megkészítik. Kis paprikát pirítanak zsírban, azt rátöltik. Nagyon •egészséges, jó leves. Krumplileves. Növendék borjúhúst apróra vág és a vasfazikban alápirít egy kevés hagymát forró zsírban paprikával megízesíti. Ekkor a megmosott apróhúst a forró zsírba teszi, megkavargatja. Vizet tölt rá bőven, egy kis petrezselyemgyökeret és répát is tisztít bele. Ezután krumplit tisztít, apró kockára vágja, mikor a hús megfő, beleteszi a krumplit és vele megfőzi. Meghagyja savát, ízét és már kész a jó leves. Az étlapon gulyásleves. A gulyás ilyet sohasem eszik. Vargaleves. Fehérpecsenyét megsütötték, kockára vágták és húslébe tették, hagymát kockáztak bele és úgy ették. Sokhelyt halotti torra főzték. Tyúkhúsleves. A tiszántúli magyar, ha csak teheti, minden vasárnap és ünnep elsőnapján tyúkhúslevest eszik ebédre. Ezt tartják a legjobb levesnek. Sajnos mivel az önellátást e téren is kezdi feladni, kevés tyúkot nevel. Ezt is eladja, apró szükségleteit fedezi az árából. Tyúkot nagy körültekintéssel fog. Enni ád nekik, körülnézi az állományt. Az a kendermagos jó tojó, az a sárgatokás jól iil a tojáson, a barnának piros a taréja, most is tojik. Az a nagy fekete régen nem tojik, most is halvány a taréja, az lesz a vágó. Rendesen az üllőn fogja meg. Sötétben könnyebb, mert nem lát a tyúk. Szabadban nehezebb elfogni, ilyenkor seprűt vesznek elő és addig zavarják, míg el nem fárad. Egy szegletbe vagy a tyúkólba beszorítják és megfogják, vagy a nagy nyírágseprűvel megnyomják, vagy az üldözött tyúk annyira kifárad, hogv az üldözők előtt leguggol. A gyermekek nagy örömmel fogják meg. Ha a gazdára bízzák a tyúkfogást, veszi a nagy ostort, közzévág a mitsem sejtő tyúkhadnak, egy csapással kettőt is elüt. Van nagy sápítkozás, ha nem jót ütött. A gazda semmit sem ad az asszonyi beszédre, mellénye zsebéből veszi a kést, a tompán károgó tyúkot a combja közzé szorítja, megfogja a fejét és elvágja a nyakát. Elhajítja a tyúkot. A vérző tyúk nagyon vergődik, a többiek rámennek, csudálkoznak neki, vágják, rúgják. A haragvó gazdasszony alig tudja elverni a döglőről. — Na magára sem bízom többé a tyúkfogást, ez még tegnap is megtojt ! — sápítozik a gazdasszony. 13*