Ecsedi István – Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1933 (1934)

Függelék - Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken - Tartalom

"265 A jégen való közlekedésnek legősibb módja ez. Nagy távolságra elsanyargatnak. (57. ábra.) A jégen való közlekedés másik módja az eszközzel való közlekedés. Az eszközzel való haladáshoz két eszköz kell : két csont vagy fatalp és egy szeges bot : a ,,szigony". A talpat ma korcsolyának nevezik. Legősibb fajtája ennek egészen egyszerű. Használati szempontból a korcsolvát két csoportba osztjuk : fel nem kötött korcsolyák (ez az ősibb) és a felkötős korcsolyák. A magyar rááll két darab lólábszár csontra, kezébe vesz egy hosszú szeges botot, melyet szigonynak nevez, a botot lába közé veszi, mintha ülne rajta, szeges végét a jégbe szúrva, Fig. 57. ábra. Közlekedés a jégen. Kötélén hnzzák a csúszkálókat. Verkehr auf dem Eise. Die Rutschendeu Verden an einem Seil gezogen. igv hajtja, tolja magát : Felső végét két markába fogva szigonyozik. Gyorsan halad toronyirányban. Lábszárcsont nem mindig van kéznél. A magyar nem esik kétségbe. Két darab fát kerít, melynek alja-teteje lapos, két-három cm. vastag, hossza 32—-34 cm. Erre áll rá és szigonyával épúgv tolja magát, mint a csonton. (60. ábra 1., 2.) A lapos fa nagyon súrlódik, ezért a talpra két darab vastag drótot fektet parallel, egymástól két-három centiméter távolságra. Ezen száguldoz vigan, a szinte beláthatatlan nagyságú jégen. Ezeket a laposaljú fákat ma korcsolyának nevezik. Bégen bizonyára más neve volt, mert a magyar nem korcsolyázik, hanem „szánkózik", „iringál", „szigonvozik", azonban